A witcher és a tünde

7. fejezet

Flotsam ezen a reggelen hideg időre ébredt. Zuhogott az eső, amit hűvös szél kísért, és sejtekig hatoló, kellemetlen pára. Lobinden határát képező erdőt maga alá gyűrte a sűrű, szinte átláthatatlan, tejfehér köd. Flotsam ezen a reggelen csendes volt, csak a kikötőben dolgozó rakodó munkások hangos moraja hullámzott a levegőben. A városfalun belül pedig mindenki otthon tartózkodott, csak a piaci kofák tartották a frontot felhúzott sátraik alatt, és a kovácsok kalapácsának fémes, csattanó hangja rázta fel a csendet vagy pár merész kiskölyök kacagása, akik a sárban játszottak, és kergették egymást, mit sem törődve az ablakon kihajoló, és őket szidó anyukákkal vagy éppen bosszús szomszédokkal.

De ezen a hideg reggelen nem csak a gyerekek áztak kint a szabadnak. Ilyenek voltak a Scoia'tael tündék, akik annyival védekezhettek a bőrig ázás ellen, hogy egy terebélyes koronájú fa alá behúzódtak. Hogy az unalmukat elűzzék, néhányuk a kardjaikat fenték, néhányuk az íjvesszőiket tollazták fel, a maradékuk pedig csak hevert a fejük alá kulcsolt kezekkel. Egy valaki állt csak közülük, és tett magasról a zuhogó esőre, miközben a vállával egy vaskos fatörzset támasztott, az a valaki pedig nem más volt, mint Iorveth, a Scoia'taelek vezetője. Az a Iorveth, aki mélyen gyűlölte, és megvetette az összes embert, az a Iorveth, aki őrültségéről, és mindent elsöprő elszántságáról ismertek, az a Iorveth, akinek a nevét hol félelem, hol pedig megvetés övezte. Az a Iorveth, aki ki tudja, miért, de igent mondott a tünde Cedric kérésére, miszerint találkozzanak az erdőben, a vízesésnél reggel, mert valami nagyon fontosat szeretne neki mondani. Miközben várt, Iorveth egykedvűen bámulta a vízesést, amit félig elfedett a köd. A tünde közben már a következő lépésén gondolkodott, hogy hogyan is fog Flotsamba betörni, hogy véget vessen Loredo hatalmának, és felszabadítsa az elnyomott másfajúakat, és hogyan vegye vissza a fizetségét Flotsam túlsúlyos vezetőjétől. Vagyis az életét. Iorvethet léptek zaja hozta ki merengéséből, de ő nem izgult emiatt annyira, mint a csapata, akik mit sem tudtak a találkozóról. A tünde csapat egyik fele a kardját emelve pattant fel, a másik fele pedig az íjukat húzták fel, de mindannyian lejjebb eresztették a fegyvereiket, amint meglátták Cedric magas, karcsú alakját kibontakozni a ködből. Nagyon jól ismerte mindenki a tündét, így közömbös fejjel vissza is tért a kis csapat a közös unatkozáshoz. Iorveth megfordult az érkező felé, de szívélyes üdvözlés helyett ellökte magát a fától, és odasétált Cedrichez.

- Gyorsan bökd ki, mit akarsz – kezdte nem túl kedvesen a Scoia'taeles tünde.

- Neked is üdvözletem, Iorveth – Tette karba a kezét Cedric, és kissé bosszúsan pillantott le fajtársára.

Iorveth csak halkan morgott egyet bosszúságában, és még bosszúsabb lett, amikor Cedric elkezdte a mondandóját.

- Szívességet szeretnék tőled, és tudom, hogy viszonzást vársz

- Akkor lehet, hogy el sem kell mondanom, hogy mit kérek, mert ezt is megálmodtad, igaz?

- Látomások, Iorveth. És láttam, igen. Ahogy azt is, hogy a kérésem még neked is kapóra jöhet. Vidd el magaddal Sorát, ha itt az idő – bökte ki egyszerűen Cedric.

- Még mit nem! – mordult fel ingerülten a Scoia'tael vezér. – Nem fogok egy púpot a hátamra venni, főleg nem egy embert. Inkább akasztanám fel egy fára azt a csitrit.

Cedric most nagyon megütötte volna Iorvethet, amiért ilyen büszke, és ignoráns, de tudta, hogy úgyis ő húzná a rövidebbet. Csak mély lélegzetet vett, és lenyelte azokat a szavakat, amiket ki akart mondani.

- Ha nem viszed el, akkor súlyos következményei lesznek

- Hol nem szarom én le a következményeket?

- Iorveth! – lépett közelebb hozzá Cedric. – Ez a lány a ti jövőtök lesz! A Scoia'tael jövője! Hogyha a ti oldalatokon harcol, a népetek újra felszabadulhat! Elképesztő dolgokra képes! Gondolj bele, hogy ezzel a lánnyal az oldaladon, milyen dolgokat elérhetsz! És mindezek mellett ő nem ember. Ő valami más, Ő különleges. Közénk tartozik, Iorveth. Sa'esse un Aen Elle.

- Azt akarod bedumálni nekem, hogy ő egy felsőbb rangú tünde? Cedric, ez tőled kétszer annyira sértő, hogy ennyire ostobának nézel – tört ki Iorveth.

- Majd meglátod te is a saját szemeddel. De kérlek, nagyon fontos, hogy elvidd magaddal!

Iorveth, maga sem tudja miért, de talán azért, mert a sors így rendelte el, egy percig komolyan elgondolkodott, és Cedric pontosan tudta, hogy el fog gondolkodni azon, amit a Scoia'tael szabadságáról mondott, és itt meg is fogta a tündét. Jól tudta. Aen Seidhe társa karba fonta a kezeit, és határozottan kihúzta magát.

- Legyen, viszont cserébe én is kérek valamit.

- Segítek bejutni Flotsamba – bólintott Cedric, és ahogy kimondta ezeket a szavakat a lelkében valami elkezdett motoszkálni, valami, amit bűntudatnak hívtak. Mindig is az embereket próbálta megvédeni, de most csúnyán el kellett őket árulnia, ha meg akarta védeni azt a személyt, akit szeretett.

- Nagyszerű, Cedric. Talán nem is vagy annyira reménytelenül elveszett ügy, mint mondják.

Iorveth kinyújtotta a kezét, hogy kezet fogjanak rá Cedrickel, és az alku megköttessen.A Lobinden-i tünde egy ideig hezitálva bámulta a felé tartott kesztyűs kezet, de tudta, hogy ebben a helyzetben nem volt jó döntés. Itt csak kompromisszum létezett. Erősen megszorította Iorveth kezét, majd biccentett egyet a fejévelel köszönésképpen, majd sarkon fordult, hogy áthatoljon a ködön, és visszatérjena teendőihez.