A witcher és a tünde

9. fejezet

2. rész

Bevezető

Vergen elfoglalt városka volt, ráadásul zsúfolt, mert a másfajúakat, akiket kiüldöztek az otthonaikból a niilfgardi vagy kaedweni katonák, azokat ide telepítették be. A város funkciója anno a bányászat volt; kő és gyémánt, amiből természetesen a gazdag városlakók, nemesek zsebe dagadt. Ebből a bevételből általában a törpök jóformán semmit sem láttak, csupán pár garast, amit az adókra kellett befizetni. Vergen akkor kezdte fénykorát élni, amikor a törpök megelégelték a rabszolgamunkát, így fellázadtak, és kivívták maguknak a függetlenséget, na meg azt, hogy tisztességesen fizessék meg az importot, amit szállítanak, ugyanis a törpök vállalkozóként emelkedtek ki a végére. Aztán a háború megváltoztatott mindent... Az emberek nem akartak törpökkel kereskedni, főleg nem együtt élni velük, otthonaikat, falvaikat, városaikat megosztani velük, így hát összetömörítették őket. A háború mást is hozott magával; tündéket. Nem akármilyen tündéket; Scoia'tael tündéket, akiket ugyanúgy kergettek, és száműztek mindenhonnan. Vergen most e két fajnak adott otthont.

A törpök ma is megpróbáltak bányászni, elfoglalni magukat, kereskedni, csempészni, a tündék pedig megpróbáltak alkalmazkodni vagy csendben meghúzni magukat, legalább ebben az egy városkában, hogy ne leplezzék le magukat. Lám, a háború még a kemény Scoia'tael harcosoknak is megkötötte a kezét, s menekülésnél mindig szállítóeszközt kellett cserélniük, ha teljesen nyomtalanul akartak eltűnni.

Ez a kis bányászváros egészen nyugodt volt ahhoz képest, hogy háború dúlt a világban, és tömve volt mind törpökkel, mind tündékkel, s most is csak egy dolog zavarta meg a mindennapok kerékvágását. Ma kora reggel, amikor még a Nap is a legelső, fáradt sugarait nyújtogatta, lovasok vágtattak át a városkapun, oly sebesen, és oly hangosan, hogy a nyugovóra tért másfajúak riadtan csődültek ki a házaikból, és tömeggé alakulva kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, hogy kik okozzák a felfordulást. Hamar elveszítették az érdeklődésüket, hiszen ezek csak Scoia'tael lovasok voltak, Iorveth-tel az élükön. A tünde vezér fürgén lepattant szürke ménje hátáról, majd a vállára kapta ájult potyautasát azért, hogy emberei karjaiba dobja őt, és megparancsolja, hogy vigyék el, és fektessék le. Néhány törp figyelmét ez visszavonzotta, mert ez a néhány törp valami olyasmit látott a potyautason, amit alig hittek el a saját szemüknek. Ez a néhány törp követte a Scoia'taeles tündéket egészen a rogyadozó házig, ahol összegyűltek az ablak előtt, és lábujjhegyre állva leskelődtek az ablaknál.

Nemsokára már a Nap is teljesen felbukkant a látóhatár mögül, az a néhány törp pedig szikla szilárd hűséget tanúsított a potyautas iránt, hiszen még mindig ott álltak az ablak előtt, és azt találgatták, ki lehet az új vergeni lakos?

- Nyilván eladták a Scoia'taelnek. Szegény gyermek, még nem is tudja, milyen társaságba keverték a szülei - kezdte halkan, panaszos hangon az egyik.

- Náh, ne legyél bolond, Lorcle, nézd meg jobban a ruháját. Egyáltalán nem hordanak könnyűpáncélt a parasztok - feddte a másik.

- Akkor még nagyobb bajban van, ha Iorveth hadifogolyként hozta ide - suttogta reszkető hangon egy harmadik. - De Melitelére esküszöm, hogy egy pillanatra Lara Dorrent láttam ebben a fiatal lányban.

- Azt sem tudod, hogyan nézett ki Lara Dorren! Egyikünk sem tudja! - fordult vissza a második törpe.

- Drága Zurám életére esküszöm, hogy láttam! Megjelent álmomban; szép, karcsú alakja volt, olyan gyönyörű arca, hogy egy-kettőre elfelejtettem, ahogyan a keblei.... - A hatalmas szakállal ellátott törp nem fejezhette be a mondatát, mert egy kéz durván arrébb lökte. A törp kelletlenül felmorgott, és már nyitotta is a száját a szitkozódásra, de azonnal meggondolta magát, amikor meglátta Iorveth szigorú arcát, és társáét, akinek szintúgy nem a boldogság tükröződött vissza.

- Félre az utamból - lökte félre a kíváncsi törpöket a morcos tünde, aki Iorveth-tel érkezett, ám az ajtóból még visszafordult, és lehajolt a morgó törphöz. - És ha még egyszer a szádra veszed Lara Dorren nevét, akkor megnézheted magadat! - A tünde férfi nem is áldozott ennél több figyelmet a törpre, hanem belépett a rogyadozó faházba, és becsukta maga után az ajtót.

Kimért léptekkel sétált az ágyhoz, ahol Sora feküdt ájultan. Szemei csukva voltak, de az apró résen át, ami a felső és alsó szemhája között volt, még így is látni lehetett, hogy még mindig transzban van és látomások gyötrik. Látomások, amik figyelmeztették őt, amik felkészítették őt. Látomások, amikben csak egy valakit látott, aki folyamatosan beszélt hozzá attól kezdve, hogy Iorveth elragadta őt annak az egy valakinek a holtteste mellől. Cedric elmondta neki, hogy mi fogja még várni a Scoia'taelnél, és hogy legyen mindig oly kitartó, amilyen eddig volt. Elmondta neki, hogy miért kellett Iorveth mellé kerülnie, és hogy minden útmutatására figyeljen. Elmondta neki, hogy ha eljön az ideje, nem szabad a tündét elutasítania, mert csak így jön elő igazán az ereje. Elmondta, hogy Cirire is rá fog találni, keresse majd kitartóan, és soha ne adja fel. Cedric hangja mellé lassacskán elkezdett beszűrődni egy másik férfié is, akinek büszkeség áradt a hangjából.

- Mi baja van? - kezdte a férfi, és állával Sora felé bökött.

- Valami transzban van. Azóta, hogy elhoztam Flotsamból. - Iorveth karba tette a kezeit, és kissé halkabban folytatta. - Nem tudom, mi ez, Yaevinn, de azt hiszem, nagy erő lakozik benne. Amikor megölték Cedricet, kiborult. Villámok csaptak le az égből, a föld remegett. Sose láttam még ilyet. Varázslótól sem.

- Cedric? - húzta össze a szemöldökét a Yaevinn névre hallgató tünde. A hosszú, fekete hajú tünde elgondolkodva hümmögött egyet, majd megszólalt. - Szóval a mi kis dezertőrünkre rátalált a szerelem. Kár, hogy nem tarthatott sokáig.

Iorveth erre nem válaszolt semmit, csak kitágultak az orrlyukai, teste pedig megfeszült. Sajnos, Yaevinn eléggé jól ismerte a beosztottját, így kérdő tekintettel fordult felé.

- Csak nem gyászolod te is?

- Sokat köszönhetünk neki. Én legalábbis... - kezdte ingerülten Iorveth, majd elhallgatott, hiszen mindig megőrizte a hidegvérét.

- Ám legyen - szólalt meg kis szünet után Yaevinn. - Amint magához tér a lány, küldd le az újoncok közé. A haladókhoz. - Hogy gyorsan elhallgattassa Iorvethet, gyorsan hozzátette. - Toruvielnek viszont te számolsz el ezzel.

Yaevinn ezután sarkon fordult, és ugyanolyan sebesen kirobogott a házból, mint amilyen sebesen be. Egyedül hagyta Iorvethet, aki magában főtt, és csak egy cinikus prüszkölést engedett meg magának. A morcos tünde most Sora felé fordult, aki még mindig eszméletlen állapotban feküdt az ágyon, de mintha észrevétlenül motyogott volna valamit a szájával. Iorveth nyilván rosszul látta, és már paranoiás lett. Őszinte volt magához azzal, hogy a lány képességei nagyon megrémisztették. Megrázta a fejét, hogy kósza gondolatait kiűzze és magára hagyta a lányt a tündeorvossal, aki ebben a pillanatban lépett be a házba. Iorveth reményt látott Sorában, aki tündeszülött volt, de mégis oly emberi. Iorveth nem értette, miért gondolkodik ennyit a lányon és miért ilyen rokonszenves neki, hiszen az idegenekben sose bízik. Ennek ellenére ő látott valamit ebben a lányban. Valamit, amiért foggal-körömmel harcolni fog. Valamit, amit a maga oldalára fordíthat, hogy ezzel nyerje vissza népe régi dicsőségét.