Ezt a történetet a witcher univerzum ihlette. Próbálok karakterhű maradni, amennyire csak lehet. A történet egy lányról szól, akinek az egész élete úgymond meg van írva, és később is folyamatosan megkérdőjelezi életcélját, és miért is küzd valójában...
(második rész, amiben bejön egy teljesen általam kitalált személy, aki sem a könyvekben, sem a játékban nincs benne, csak egy gwent lap illusztráció van róla :) )
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Miután Sora már annyiszor végigment az akadálypályán, hogy olyan jól ismerte, mint a tenyerét, és fürgén kapkodta össze a zászlókat, minden egyes pontnál, a pálya végén egy ágtól elrugaszkodva ugrotta át a kerítést, majd ért földet. Mikor a lány felegyenesedett, Iorveth elégedett féloldalas mosolyával találta magát szemben. A tünde férfi odafordította a fejét az idős, monoklis tünde felé, majd mikor az közölte teljesen ledöbbenve, hogy 20 másodperc, Iorveth-nek még nagyobb lett a mosolya.
- Készen áll – jelentette ki a Scoia'tael vezér, és intett Sorának, hogy kövesse. – Most már elég fürge leszel ahhoz, hogy bekerülj a tapasztalt kardforgatók közé.
- Micsoda? – fékezett le Sora, amikor meghallotta, hogy már megint a nagykutyák közé akarják bedobni. – Szó sem volt tapasztaltról.
- Mivel úgy vélem, hogy a vatt'ghern elég jól kitanított, és mert láttalak harcolni, ezért úgy vélem, hogy nem lesz szükség a haladókra. És a tudásodat is csiszolni fogjuk egy kicsit. Elküldelek Eimdath-hoz, aki segít elsajátítani az ősi tündenyelv minden fortélyát.
Sora ezzel már nem vitatkozott, hiszen mindig is meg akarta tanulni az Aen Elle tündék nyelvét. Vajon Iorveth véletlenül akarja neki megtaníttatni vagy valahonnan tud róla, hogy mi is ő valójában? A lány már csak akkor tért magához az elmélkedésből, amikor már a város főkapujánál álltak, Iorveth pedig egy lépcső felé mutatott. A lánynak nem kellett többet mondani, csak elindult a lépcsőn felfelé, de megállt, mert Iorveth még ellátta egy-két jó tanáccsal.
- Egy díszes ajtót kell keresned. És ne ijedj meg, a látszat nem minden. – Ezután biccentett a fejével, majd egyedül hagyta Sorát, aki csak pislogott utána.
A vörös hajú lány, akinek most oldalra font haja lelógott a vállán, még mindig nem értette, hogy mit keres itt, pedig a húga eltűnése, és Cedric halála óta eltelt két év. Két évig csak az akadálypályán gyakorolt, néha kimerészkedett éjszaka az erdőbe, és íjászatot gyakorolt, na meg próbálta az emlékezetében tartani azokat a mozdulatokat, amiket még Geralt tanított neki Kaer Morhenben. Hiányzott neki a saját kardja. Vajon mit csináltak vele? Lehet, hogy eladták jó pénzért, de az is lehet, hogy valamelyik Scoia'taeles tünde használja. Miközben Sora ezen gondolkodott, ingerülten fújtatott egyet, és kitartóan trappolt felfelé a lépcsőfokokon. Az eszébe villant az is, hogy most már ideje lenne elkezdenie valahol Ciri keresését. Na de hol? És egyáltalán nem is ismer egy kémet sem. Sora ismét fújtatott egyet, majd megállt a lépcső legtetején, ugyanis megérkezett a céljához. Mielőtt odalépett volna a legdíszesebb ajtó elé, még megengedett magának egy pillantást a városra, hiszen innen az egészet belátta. Minduntalan elcsodálkozott Vergen gyönyörűségén, és azon, hogy mennyire otthon érezte magát ebben a piciny bányászvároskában, ahol a kitoloncolt másfajúak próbálták nyugodt mindennapjaikat élni. Kicsit gyönyörködött még a díszes boltívekben, az egyszerű mintával ellátott házakon, és azon, hogy a lemenő nap lilára festette az eget a hegyek között.
