A witcher és a tünde

13. fejezet

Sora napokig eszméletlen volt, miközben látomások gyötörték a Flotsam-béli eseményekről, Ciriről és Cedric haláláról. Sose fogja tudni félretenni a bűntudatát, amiért egyedül hagyta a húgát, és nem tudta megvédeni Cedricet. Az utolsó kép, amit látott maga előtt az Cedric volt, ahogy térdre rogyik, szájából pedig vékony csíkban kezd el folyni a friss vér. Mindeközben Ciri kétségbeesett kiáltásait hallotta, aki megrémülve kereste a nővérét, Geraltot vagy éppen Yennefert, a nevelő anyjukat. Sora kinyújtotta Cedric felé a kezét, aki viszonozta a gesztust, viszont arca egyre jobban eltorzult, szemei kitágultak, száját pedig némán kitátotta. Arca hirtelen Cirié lett, aki ugyanolyan rémülettel kiáltott nővére felé, mint ahogy a lány észrevette, hogy húga távolodik. Sora megpróbált ellenállni, megpróbált visszajutni egyetlen testvéréhez, de mindhiába volt, hiszen egyre távolabb volt, egyre kevésbé hallotta, ahogy Ciri utána kiált. Sora hirtelen egy teljesen más környezetben találta magát, mindenhol zöld volt, csend, amit csak a madárcsicsergés zavart meg. Nyugodtság volt, és hirtelen a lány testét is elárasztotta ez a nyugalom. Csak behunyta a szemét, a friss levegőt pedig mélyen magába szívta, ám ekkor fülét furulyaszó ütötte meg. A hang irányába fordult, és Iorvethet látta, aki egy fa tövében ült, és valami dallamot játszott. Sora észrevette, hogy a dal, amit a tünde játszik, nyugodtsággal tölti el. Elindult felé lassú, bizonytalan léptekkel, majd megállt előtte, és végighallgatta a dalt. Mikor Iorveth befejezte a játszást, karjait keresztbe fonta, majd felnézett Sorára.

- El kell engedned a múltbéli sérelmeidet, mert így sose szabadul fel az erőd. Annak pedig rossz következményei lesznek a testedben – szólalt meg a tünde kissé hunyorítva, mert pont szembe sütött a Nap, majd ismét maga elé nézett, arcán pedig átsuhant egy sötét árny. – Cedric pontosan tudta, mit vállal magára.

Sora egy ideig hallgatott, mert lassacskán összerakta a képet, majd mielőtt szólhatott volna, ismét kiszakadt az addigi környezetből, és a dolgokat elkezdte élesebben érzékelni, a hangokat pedig élesebben hallani. Magához tért. Az első dolog, amit megtett az az volt, hogy a fejét oldalra fordította, ahol Iorveth ült egy széken keresztbe tett kezekkel, egyikben a furulyája, zöld szemei pedig Sora arcát vizslatták. A lány ekkor jött rá, hogy Iorveth nem csak álmában beszélt hozzá, és nyugtatta le elméjét. Fejét kissé elkapta, mert megijedt attól, hogy a tünde felemeli szabad kezét, és Sora homlokához érinti, de csak azt ellenőrizte van-e láza a lánynak.

- Felébredt – mondott ennyit halkan, majd felállt a székről, hogy helyet adjon Dotteath-nak, aki éppen most csoszogott be a szobába.

- Áh, remek, hadd nézzem! – Az öreg néni lassan leült Sora mellé, aki időközben feltornázta magát. Dotteath finoman körbefogta ráncos ujjaival a lány csuklóját úgy, hogy hüvelykujja az ütőerén nyugodott, a másik kezét pedig Sora homlokához emelte, majd behunyta a szemét.

A fiatal lány aligha értette, hogy mi történik, de egyből megértette, ahogy bensője bizseregni kezdett, a szemei pedig kifehéredtek. Ereje válaszolt a néni érintésére. De hogyan? És miért? Ki ez a nő? Ezeket a kérdéseket tette fel magában Sora, amivel csak egy kedves mosolyt csalt ki Dotteath-ból.

- Az ereje innentől rendben lesz. Holnap el is kezdjük a tanulást. – Dotteath kinyitotta a szemét, s meleg mosollyal kezei közé fogta Sora kezét. – Meg kell tanulnod irányítani, és kordában tartani, ahogy az érzelmeidet is. Nem szabad csaponganod, mert nem tudod, milyen nagy erőnek vagy a birtokában. – Amikor a néni befejezte, felállt, és kicsoszogott a szobából.

- Egy ideig itt fogsz élni, és amikor készen állsz, visszaviszlek Vergenbe. – mondott ennyit egyszerűen Iorveth, és többet nem is foglalkozott Sorával, csak megfordult, és kiment a szobából.