Szeretni akarlak 18+ (Befejezett)

3. fejezet

- Hello. – Szólalt meg egy kedves hang az ajtó felől. Felkaptam a fejem a legfrissebb jelentésekről. A nyakam elgémberedett, a fenekem sajgott és tízpercenként az órát figyeltem, hogy mikor lesz végre dél, hogy indulhassak haza Lilyhez.

- Szia, gyere be. – Intettem oda a barna hajú, vékony lánynak. – Mit hoztál? – Kérdeztem tőle érdeklődve. Igazából nem ismertem, ahogy a cég alkalmazottainak nagy részét sem. A lemaradásomat igyekeztem az elmúlt pár napban behozni, de még sokakkal nem találkoztam.

- Igazából nem hoztam semmit. – Mondta zavartan és idegesen az ajtó felé kacsintgatott. Olyan fura volt, az arca kipirosodott és kínosan érezte magát. Felálltam az asztaltól és elé léptem.

- Azt hiszem még nem ismerjük egymást. Eve Linder vagyok. – Nyújtottam felé a kezemet barátságosan, amit viszonzott. Lisa vagyok, Lisa Green.

- Üdv Lisa, szóval mi járatban?

- Azt hiszem nem gondoltam végig, hogy ez mennyire kínos lesz. – Dörmögte maga elé és a cipője orrával a szőnyeget kezdte piszkálni.

- Ki vele, nem kell szégyenlősködnöd. Talán a bérrel vagy a munkaidővel van gond? – Próbálkoztam nála.

- Nem-nem, minden nagyon szuper itt. – Emelte fel két kezét védekezésképpen. – Csak, egy valaki hiányzik. – Horgasztotta le a fejét.

- Valaki? – Most már tényleg nem tudtam mit akar ez az árva kis teremtés, de valami azt súgta, hogy fontos dolgot szeretne megtudni.

- Patrick. – Mondta ki sietve a nevet és a kezét tördelte. Az arca szinte eltorzult, ahogy a bátyám nevét kimondta. Nagy levegőt vettem és leültem az irodám egyik sarkában berendezett kényelmes tárgyalóhoz.

- Foglalj helyet. – Mutattam a szürke plüss huzatos fotelre, ami tökéletesen passzolt a szürke-fekete hosszú szálakból szőtt szőnyeghez. Ez nem az én irodám volt, tudtam jól, a férfias színek, az erőteljes, határozott vonalak nem engem képviseltek, de mégis mit mondhatnék ennek a lánynak? Tűnődtem. Az arcomról nem olvashatott le semmit. Már rég megtanultam Patrick hiányát palástolni.

- Nem haragszol, hogy megkérdeztem?

- Nem, dehogy. Ezek szerint nem csak nekem hiányzik.

- Hát, ami azt illeti, nekem nagyon is, mert hát a balesete előtt mi egy kicsit tudod ... . Kezdett bele a magyarázkodásba, ami sejtettem hova lyukadna ki, ezért leállítottam.

- Összemelegedtetek.

- Valami olyasmi. – Mosolygott sejtelmesen. Inkább nem akartam tudni. Patrick sok lánnyal melegedett össze, de azt hiszem felesleges lenne ezt az orrára kötnöm. – Szóval hogy van?

Tette fel a kérdést nagyra nyílt, kerek tekintettel. Most láttam csak, hogy az egyik szeme alatt egy pici barna foltocska húzódott, ami vékony csíkban a nyakáig ért. Szép lány volt és az arcán lévő furcsa jeltől még egyedi is, pont olyan lány, amilyet a bátyám szeretett, vagy inkább szeretett volna. Persze nem volt ideje kapcsolatra, ahogy a barátaira vagy csak egyszerűen a húgára sem tudott időt szakítani. Fájdalmasan szívtam be a levegőt miközben a hullámos, szőkés hajú irtó jóképű bátyámra gondoltam, akinek egyébként a hajszínét a lányom örökölte.

- Attól tartok, hogy erre a kérdésre nem felelhetek. – Mondtam az előre begyakorolt választ.

- Ne, kérlek Eve, nekem tudnom kell. Itt senki nem hajlandó mondani semmit, pedig nekem ő tényleg nagyon sokat jelentett. – Tört ki belőle a szóáradat, a végére pedig már szinte könyörgőre fogta. Könyökével a térdére támaszkodott, úgy dőlt előre. Arca egyre jobban elkomorult, mikor látta, hogy úgy nézek vissza rá, mint egy szenvtelen robot. Hiába, apánk nevelése csillagos ötöst érdemelt. Nem voltam rá büszke. A lány lassan, szomorúan felemelkedett, majd remegő szájjal intett felém. Halkan becsukódott az ajtóm.