Szeretni akarlak 18+ (Befejezett)

13. fejezet

Nagy levegő Eve. Mantráztam magamban a nyugtató szavakat és arcomat figyeltem a tükörben, amit már másodszor mostam meg jeges vízzel. Mindhiába, az árulást, amit ez ellen a férfi ellen elkövettem nem moshattam le magamról. Mégis hogy magyarázzam el neki, hogy mindent azért tettem, mert... mert meg akartam védeni, azért, mert fontos volt számomra, hogy talán jobban az, mint kéne?

Leeresztettem a vállaimat és lemondóan néztem újból a tükörbe. Halk kopogás hallatszott odakintről.

- Eve, be kéne mennem. - Mondta fojtott hangon Ryan, mire megtöröltem az arcomat és kinyitottam az ajtót.

- Ne haragudj. - Mondtam lehajtott fejjel, mert képtelen voltam a szemébe nézni. Ő sem nézett rám, legalábbis azt hiszem. Rideg volt, mióta belöktek bennünket ebbe az átkozott szobába. Mielőtt becsukta volna az ajtót kinyitottam a számat. Meg akartam szólalni, de a hang nem jött a ki a számon. Tehetetlenül hallgattam a kulcs hangját a zárban.

Amíg ő odabent volt én leültem a dupla ágy szélére. Nem volt más fekvőhely a szobában és nem tudtam, hogy Damien meddig akar fogva tartani bennünket. Idegesen húzkodtam végig kezemet az arcomon. Féltettem Lilyt, aggódtam érte. Ha Damien az alapján választotta ki Ryant, hogy szerinte fontos nekem, ahogy Tony is látta a helyzetet, akkor vajon mire képes a lányommal?

Mikor az étteremben fel akartam hívni Tonyt épp akkor ért oda Damien. Már lenyomtam a hívás gombot és kezemet láthatatlanul a hátam mögé rejtettem, hogy ne vegye észre, hogy mit csinálok. Azt hiszem sikerült valamennyit közvetítenem neki az étteremben zajló eseményekből és bíztam benne, hogy megteszi a szükséges lépéseket a lányom védelmében. Ráadásul aznap anya és Madlein vigyáztak rá otthon, ahol épp elég őr figyelt rájuk, a ház biztonsági rendszeréről nem is beszélve. Damien tudatában kellett hogy legyen az otthonom védelmének, ezért nem odahaza fogott el, ezért volt fontos számára, hogy elcsaljon.

Az ajtó kinyílt és az egyik alak lépett be rajta gúnyos vigyorral a képén.

- Nesztek szépségem. - Mondta még mindig szélesre húzott szájjal és az éjjeliszekrényre lerakott egy tálcát teli étellel, középen egy meggyújtott gyertyával. - A főnök pótolni akarja az elmaradt gyertyafényes vacsorát, amiről lemaradtatok. Jó szórakozást. - Kacsintott és kisétált, majd bezárta az ajtót. Még hallottam, ahogy fütyörészve távolodik.

- Ki volt az? - Lépett ki Ryan a fürdőből.

- Vacsorát hoztak. - Mutattam a tálcára.

Hosszan nézte a kék-fehér kockás, megpakolt fatálat, majd leült az ágy másik végébe, nekem háttal. Figyeltem, ahogy megfeszültek a hátán az izmok. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy vajon hogy fickándozhattak az izomkötegek, amikor a fát véste, miközben ránk gondolt.

- Igazából ... nagyon tetszik a keret, amit faragtál. - Szólaltam meg végül, bízva abban, hogy még van esélyem jóvátenni valamennyit a hibáimból. Nem felelt. - Nem lett volna szabad azt mondanom...

- Megérdemeltem. - Mondta határozottan, mire végre félig felém fordult. - Én küldtelek vissza ... Tomhoz. - Nehezen mondta ki a nevét, mint akinek fájdalmat okoz.

- Miért tetted? - Kérdeztem vissza a múltra emlékezve.

- Nem akartam, hogy Lily is apa nélkül nőjön fel. - A szavai szinte suttogásba vesztek. Megszakadt a szívem. Oda akartam lépni hozzá, magamhoz szorítani, de nem tehettem.

- Sajnálom. - Ennyit mondtam csupán, de szívem minden szeretetét megpróbáltam belepréselni ebbe az egyetlen szóba.

- Ne sajnálj Eve! Semmit sem gyűlölők jobban, mint az emberek sajnálatát, amikor kiderül, hogy a nagyszüleim neveltek fel. Nem kérek a szánalmadból. - Keze ökölbe szorult és alig karnyújtásnyira tőlem égett dühös teste.