Csoport-terápia

6,

[...]

Lassan már egy hét telt el Lola halála óta. A hír, hogy egyikük meghalt mindenkit megrázott. Jákót kivébe, természetesen. A lány apja egész héten nyüstöli a rendőrséget, hogy oldják meg ez ügyet, ami számára lezáratlan maradt. Azonban a rendőrök letudták az egészet annyival, hogy öngyilkos lett. Az apuka nem akart ebben hinni, szóval elkezdte faggatni az ott lakó tiniket. Úgy is fogalmazhatunk, hogy zaklatja őket. Ezt Jákó eléggé unja már. Nem tudja, miért kell ekkora feneket keríteni ennek az eseménynek. Úgy dönt, szóváteszi ezt a férfinak is.

-Figyeljen! Arra kérem hagyja ezt abba! Mindenkit megrázott ez a dolog, de azzal senkinek sem segít, ha ezt csinálja. Értem, hogy fáj, de fejezze ezt be. Lola meghallt és kész. Ezzel nem tudja visszahozni az élők sorába, csak ront a többiek lelki állapotán.-mutat a többi betegre.-Menjen el pszihológushoz maga is! Hátha segít.-fejezi be. Folyamatosan a férfi szemébe néz rideg, és kifejezéstelen arccal. Így maradnak még egy jó fél percig, farkasszemet nézve. Majd a férfit hirtelen elönti a méreg.

-TE ÖLTED MEG A LÁNYOM, IGAZ?!?-ordítja Jákónak.

-Ha igennel válaszolok, haza megy és békén hagy minket?-a férfi csak némán bólint egyet válaszul a fejével.-Igen, fogalmazhatunk úgy is, hogy megöltem. Viszont én jobbnak látom, azt, ha úgy mondjuk, hogy felszabadítottam őt.

-TE MEGÖLTED A KISLÁNYOMAT!-ordít rá Jákóra. Megindul a fiú felé, hogy "bosszút álhasson" rajta, de észreveszik a többiek, és megpróbálnak közbeazatkozni. Zsuzsa próbálja visszatartani a férfit, ahogy ereje engedi neki. Niki pedig hátrább húzza Jákót, és az oldalánál öleli át őt. Mintha egy burkot akarna köré építeni, ami majd megvédi az agresszív pasastól. Csakhamar csillapodnak a kedélyek és nyugodtabb hangnemben folytathatják társalgásukat.

-A lánya kért meg erre.-jelenti ki Jákó a férfi szemébe nézve-Sajnálatos módon, nem tudom azt mondani, hogy együtt érzek magával és gyászolok. Próbálkozok érzéseket kicsikarni magamból, de egyenlőre nem sikerül.-mondja, a már megszokott, semleges arcával-Ha szeretné beavatom az aznap történt eseményekbe.-ajánja fel készségesen.

-Köszönöm! Szeretnék élni a lehetőséggel.-jelenti ki a férfi. Hangjából kivehető a kiváncsiság és a félelem is-Beszéljük meg ezeket a dolgokat négyszemközt, jó?-erőltet ajkaira egy aprócska mosolyt. Már napok óta megállás nélkül ki akarta deríteni, pontosan mi történt, de eddig az igazság közelében sem volt.

Bemennek Jákó szobájába és ott folytatják a beszélgetést. Jákó minden részletet amit tud elmond az apukának. Megmutatja a fotókat amik aznap készültek, és odaadna a papírt a férfinek. Nem tudja, hogy kinek és mikor kellene odaadnia. Nem olvasta el, mert nem gondolta, hogy rá tartozik amit ráírtak. Azonban a pasas hangosan kezdte el olvasni mellette.

-Kedves apa! Ha ezt olvasod, nagy valószínűséggel már nem élek.-itt egy pillanatra megáll az olvasásban és vesz egy mély levegőt- Szeretném leírni, hogy a cselekedetem teljesen átgondolt volt. Kérlek ne hibáztass senkit!-kifújja a levegőt majd folytatja- Arra kérlek a cuccaimat adományozd el! Szeretném, ha valakinek legalább egy kis örömet szereznék, azzal hogy éltem.- megszorítja a papír szélét, ami miatt egy kicsit gyűrötté válik. Az apának feltűnik, hogy a következő sor már másik színnel van írva. 'Biztos később írhatta hozzá.' gondolja magában, majd folytatja megkezdett tevékenységét- Kérj bocsánatot helyettem a csoporttársaimtól és Zsuzsától! Tudom, hogy nekik sem könnyű, és nem fair amit tettem velük szemben. Sok kitartást, erőt, és egészséget kívánok nekik! Köszönöm apa, hogy legalább te végig mellettem áltál! Sok puszi és ölelés, Lolától!

A férfi könnyezni kezd, de nem akar sírni. Úgy gondolja az nem "férfias" cselekedet. A sós cseppek végigfolynak az arcán, ahogy magába újra elolvassa a levelet. Jákó nézi őt és mintha egy pillanatra az ő szemében is megcsillanna egy csepp, de az arca ugyan úgy kifejezéstelen. A férfi vállára teszi a kezét, mire az felnéz a lapból. Letörli könnyeit és szomorkás mosoly jelenik meg a száján.

-Legyen úgy, ahogy szerette volna!-mondja, majd felálnak és kezetráznak. -Köszönöm!- Jákó bólint egyet, ezután pedig kimennek a szobából. A férfi odamegy a betegekhez, hogy megkezdje a végakarat beteljesítését.
-Kedves gyerekek! Sajnálom, hogy  eddig itt voltam! A kislányom mondta, hogy ne hibáztassak senkit, szóval utólag szeretnék bocsánatot kérni. -körbenéz, de senki nem mond semmit. - Lola bocsánatot szeretett volna kérni a tettéért, de mivel ő már nem teheti meg...- egy pillanatra megáll. Nyel egyet és folytatja. - ...szeretném megtenni helyette. Sajnáljuk, hogy bonyodalmakat okoztunk. Lola nem érzi ezt jónak a többiekkel szemben. Valószínüleg mindenkit megrázott ez a történés, ezért szintén bocsánatot kérünk.

Egy mosolyt erőltet magára és némán nézi tovább a többieket. Maxwell megöleli a férfit, amit kicsit furcsának talál az illető. Ezek után a többiek is sorra csatlakoznak az ölelésbe, Zsuzsa pedig mosolyogva nézi őket. Azután elengedik őt és mosolyogva, bár szomorkásan, néznek rá.

-Nem kell bocsánatot kérnie Lola nevében.-mondja Niki.- Mind szenvedünk... Jákót kivéve, talán...

-Ő így látta a számára legjobbnak.-szólalt meg Maxwell.-Nekünk el ke tudnunk fogadni ezt a döntést...

-Néha az emberek énközpontúak...-dörmögi Ben.-Ami nem mindig baj...

-A túlvilágon újra együtt lehet majd az elhunyt szeretteivel...-teszi Jákó a férfi vállára a kezét.

-Én kérek elnézést.-mondta Zsuzsa-Ha időben észreveszem, hogy ilyen súlyos a helyzete, jobban figyelek rá. Talán nem lett volna ez az egész...

-Ez nem igaz.-néz Jákó a hölgyre.-Te megtettél mindent, ami tőled telik. Nem hiszem, hogy segített volna, hogyha rászállsz. Így kellett történnie...