Papír fiú

7.rész

- 2 évvel ezelőtt - 

Már fél éve járhattam középiskolába, fél éve tagja voltam az újságíró klubbnak. Fél éve bele voltam esve egy szuper helyes végzősbe. Nem ő volt az évfolyam élsportolója, vagy a legokosabbika. Ő csak ő volt. Egy egyszerű szőke srác, aki valahányszor rám köszönt a folyosón, hirtelen elfelejtettem levegőt venni. Egy semmitmondó kis rajongás volt. Tudtam, hogy soha nem lehetne köztünk semmi és ez rendben is volt. Minden elsősnek kell  egy ilyen elérhetetlen fiú, akiért messziről epekedhet - anélkül, hogy egy szót is váltottak volna. Nem gondoljuk ám ezeket komolyan. Fantáziálunk róla, szenvedélyes történeteket szövünk köré, de igazából nem akarunk semmit. Én is így voltam Oliverrel. Minden létező felületes dolgot tudtam róla. A születésnapját (ami hirtelen az összes füzetemben megjelent), a kedvenc bandáját (ami hirtelen az én kedvencem is lett), a családját (akkori anyósomat és apósomat) vagy hogy éppen nézte-e a tegnapi meccset. Egy regényt tudtam volna írni az életéről. Teljesen meg voltam elégedve ezzel az állapotunkkal. Én titokban kémkedtem utána, ő pedig tudomást sem vett a létezésemről. Egészen májusig teljesen láthatatlan voltam a számára. Aztán a tavaszi bálban lehányta a cipőmet. Akkor nézett először a szemembe.

- Tetszett a cipőd. 

És abban a pillanatban teljesen kiábrándultam belőle. Ugyanolyan volt, mint a többi. Semmivel sem más. Unalmas és éppen a hányásában tocsogtam. 

Nem túl romantikus történet, de valahol el kellett kezdeni. Máig sem értem mit láthattam benne annyira vonzónak. Persze, még mindig jól néz ki, de az utcán több ezer ugyanilyen fiú rohangál. Akkor sem volt különleges és most sem az.

 Elmosolyodtam a régi emlékeken. Egy kicsit mindig is különleges lesz az első szerelmed. Teljesen mindegy milyen kis bugyuta indokkal szerettél bele. Ha most megszólítana, talán megint elakadna a lélegzetem vagy nem bírnék megszólalni. Vagy csak egyszerűen nem történne semmi. Az utóbbira szavazok.