A maffiafőnök lánya

18. rész

Fél óra néma csend...mozdulatlanság. Egy légy szárnya se rebbent. Aztán egyszer csak, mint derült égből villámcsapás az ajtó, amin Brúnó nem sokkal ezelőtt bement nyílni látszott. A düh által ráncba szedett homlokkal és sietős léptekkel viharzott ki, majd embereivel kocsiba pattant és padlógázzal elhajtottak onnan. Ez csak jót jelenthet nekünk, ugye?
-Menjünk be!-javasolta Alexis.-A jelekből ítélve a Főnök nemleges választ adott, de jobb, ha kiderítjük.-javasolta Lex.
-Jó ötlet. Nagyon remélem, hogy benne támaszt lelünk.-tettem hozzá.
Mind a négyen kiszálltunk és magabiztosan, de mégis óvatosan az ajtó fele haladtunk. Alexis ment elől, mivel csak az ő számára volt ismerős ez a hely. Az orrunkig is csak alig láttunk el olyan sötét volt. Nem is értem, Brúnóék hogyan tudtak olyan gyorsan kijönni innen, amikor én meg majd' hasra esek. Alexis pillanatokon belül megtalálta a kapcsolót, és máris világosabbá vált minden. Ami a helyet illeti, nem volt semmi extra. Egy egyszerű raktár, gondoltam én. Gondolataimból csak az zökkentett ki, hogy Alexis-nek ütköztem, mivel ő megállt, én pedig nem figyeltem. Felnéztem és egy 50 év körüli középtermetű barna hajú férfi állt előttünk. Kedvesen mosolygott ránk, úgy, mintha pontosan tudná, hogy kik vagyunk. Azt hittem, hogy a Főnök egyik jobb keze.
-Üdv, Főnök!-köszönt Alexis, és akkor már minden leesett.
-Sziasztok!-biccentett kedvesen, ami egy maffiafőnöktől korán sem megszokott tett.
-Ők itt...-kezdett bele Lexi, de a Főnök csendre intette.
-Köszönöm, Alexis. De ismerem őket. A hírük hamarabb ideért.-mondta egy mosollyal az arcán.
-Oh, oké.-vonta meg vállát a lány.
-Sophie Brown!-nyújtotta felém a jobbját.-Örülök a személyes találkozásunknak.
-Én is.-nyújtottam a kezemet felé.-A segítségére lenne szükségünk. Nekem, a családunknak és az embereinknek.
-Igen, sejtettem.-mondta sóhajtva.-Az előbb járt itt az az áruló Brúnó és szövetséget ajánlott.
Mivel látta rajtam, hogy kérdő tekintettel figyelem, hozzátette:
-De természetesen nem fogadtam el. Édesapád nagyon jó barátom és soha nem csinálnák semmit ellene. Elmondta, hogy otthon, nálatok, mi a helyzet és azonnal a segítségemet ajánlott és most azt teszem neked is.
-Hálával tartozom!-mondtam megkönnyebülten.
-Szívesen! Együtt felszámoljuk az árulók hálózatát. Ígérem.-mondta ki és ezáltal megnyugodtam.
-Ryan West.-kezet rázott vele is.-Örülök a találkozásnak.
-Én szint úgy.-bólintott Ryan, majd folytatta-Köszönjük a támogatását.
-Nincs mit, fiam.-mosolyodott el a Főnök, majd lefagyott és megint a mosoly következett.
Elég érdekes volt végignézni az arcán ezt a fajta érzelmi hullámot. A szemei mintha csak azt mondták volna, hogy: ,,Tudunk valamit, amit ti nem." De később ennek már nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget. És másnak nem is szóltam erről az észrevételemről.
-És, te pedig Albert vagy, igaz?-rázott kezet a csapatunk oszlopos tagjával.
-Igen-igen, én lennék! Én is szeretném megköszönni a segítséget.-szólt Albert, amire a Főnök ismét mosolygott.
-Gyertek! Menjünk be az irodámba!-mondta, de mozdulni nem mozdult.
Miután látta, hogy értetlenül nézünk rá, elindult egy szekrény felé, amit hamar arrébb is tolt és azalatt pedig egy titkos ajtó tárult a szemünk elé. A Főnök felnyitotta és elindult lefelé.
-Gyertek! Na!-fordult vissza, majd továbbhaladt a lépcsőn.
A Főnök hátradőlt székében, majd miután mi is helyet foglaltunk, belépett a helyiségbe egy 45 év körüli hölgy.
-Gyerekek!...És Albert! Szeretném bemutatni a feleségemet, Amandát.
-Sziasztok!-köszönt mosolyogva és kedves tekintetét végighordozta rajtunk, de Ryan után lesütötte a szemét.
Egy gyors bemutatkozás után hozzátette:-Alexis, ti, Ryan-nel nagyon hasnlítotok, nem gondolod?-kérdezte kíváncsian.
-El is felejtettem elmondani, hogy Ryan-nel rég elveszett testvérek vagyunk.-vigyorgott Alexis.
-Oh, így már minden érthető. Akár két tojás.-tette hozzá Amanda.-Diego, légy szíves, velem jönnél?
-Persze, Drágám! Ha megbocsájtotok!-pillantott ránk, majd a feleségét követve elhagyta a szobát.
Mindez alatt Ryan átkarolta a derekamat, én pedig a vállára hajtottam a fejemet.
Egy kis idő múlva a házaspár visszatért és az asztal előtt megállva felénk fordultak.
-Szeretnénk mondani valamit!-kezdte Amanda-Ti...
A mondanivalót fegyverropogás szakította félbe. Mindannyian lebuktunk, viszont néhány perc múlva elhallgatott és autógumik súrlódása azt jelentette, hogy elmentek, akárkik is voltak.
-Ezek, biztos Brúnóék voltak!-jelentette ki a Főnök.
-Felmegyek, körülnézek!-ragadta meg Ryan a fegyverét és elindult felfelé!
-Ryan, nem mehetsz!-kaptam utána.
-Sophie!-suttogta-Nyugi!-csókolt meg.
Ryan felnyitotta az ajtót, majd eltűnt a láthatárról.
Nem hagyhattam! Egy hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz vettem egy fegyvert és elindultam utána.
-Sophie! Menj vissza azonnal!-mutatott megálljt a kezével Ryan, majd hátat fordított nekem. A felszínre felérve megpillantottam Ryan-t és egy földön heverő időzített bombát, ami a 10 másodpercnél járt.