A félvér

Prológus

Fuss!

Csak ennyi járt a fejében. Nem törődött se faggyal se széllel. Amerre a szeme ellátott csak a jég borított mindent. Azt se tudta, hova bújhatna el, ha keresni kezdik. De pillanatnyilag ezzel nem is törődött. Csak futott tovább a végtelenbe, mert most már nem csak az Ő élete múlott rajta. Hiába nem akarta, főleg nem tőle, de most már kettejükről kellett gondoskodnia. Egy új élet növekedett szíve alatt. Ezért nem adta fel. Az erejét visszafogó karpercek sajnos még mindig a csuklójára voltak szorulva. Nem tudta levenni őket, ezáltal nem is tudta megkönnyíteni utazásukat. Éjt nappallá téve csak futott és menetelt felváltva megállás nélkül.

3 évvel később:

- Szép álmokat, jó éjt... - fejezte be az altató dalt szinte már suttogva.

Addig a gyermek már elaludt. Az édesanyja letette karjai közül a kiságyba, hogy a csöppség nyugodtan tudjon pihenni. Ezután kiment konyhájukba és mosogatni kezdett nemrég befejezett ebédjük végett.

Boldog volt. Végre. Mindig is ez hiányzott az életéből: a nyugalom és a szeretet. Három év után végre félelem nélkül kezdett új életet. A lakás nem volt nagy, de kettejüknek épp elég. Úgy gondolta, lassan ideje új munkahely felé nézni. Épp, amikor leült volna egy kávé kíséretében az újságban álláshirdetések után kutatni, csengettek.

A nőt halálos félelem járta át. Náluk senki nem szokott csengetni, mert senki nem keresi őket. Csak ketten vannak egymásnak.

Először felállt és megnézte, hogy gyermeke nem ébredt-e fel a hangra, amikor ismét csengettek. Hála az égnek, a kisded továbbra is békésen aludt. A lehető leghalkabban odaosont bejárati ajtajukhoz és belenézett a kukucskálóba, nem látott senkit. Még jobban megijedt. Újból csengettek. Ezt már kész viccnek tartotta, de ennek ellenére is résnyire nyitotta az ajtót.

Legnagyobb döbbenetére egy kerekesszékben ülő fiatalemberrel találta szemben magát. A férfi csak kedvesen mosolygott és lágy, kellemes hangon megszólalt.

- Jó napot, hölgyem! Remélem nem éppen a vasárnapi ebédjükben zavartam meg Önöket - a nő teljes mértékben megdöbbent.

- Nem. De ki maga? - kérdezett vissza.

- Ó, elnézést kérek a faragatlanságom miatt, Charles Xavier vagyok és beszélni szeretnék Önről és a gyermekéről. Nyugodjon meg, segíteni akarok maguknak, de lehet erről nem idekint kellene beszélgetni. Szabad? - kérdezte, és a ház felé bökött.

A nő készségesen, ám gyanúval keveredve, de mégis beengedte az idegent a házukba. Figyelmeztette a vendéget, hogy a gyermeke épp alszik, aki ezt tiszteletben is tartva halk maradt. Azonban szívesen elfogadott egy csésze kávét, mivel New Yorkban nem éppen könnyű megtalálni egy mutánst, mert mindenfele nyüzsögnek. De őt most csak az itt lévő kettő érdekelte.

- Nos, hölgyem, akkor szerintem ne köntörfalazzunk. Azért jöttem, hogy megkérjem, tartson velem. Van egy birtokom, ahol hasonló mutánsok élnek, mint Ön vagy én. A lányával együtt biztonságban lesznek ott és tanulhatnak. Megmutatom, hogyan tudná használni az erejét és azzal jó dolgokat tenni!

- Kérem itt fejezze be - szakította félbe a nő Xavier szónoklatát. - Egy évig voltam a HYDRA kezén, akik ugyan ezekkel a feltételekkel csábítottak el magukhoz. Sajnálom, de az ajánlatára nemet kell mondanom.

- De mi nem a HYDRA vagyunk, mi csak menedéket nyújtunk és tanítunk. Pont azért, hogy az emberek ne tudják rosszra felhasználni a képességeiket.

- Akkor sem tartunk magával. Nyugodt, átlagos életet szeretnék biztosítani a lányomnak.

- De nem az. Kérem, ezt értse meg! Mi mutánsok vagyunk, sose fogunk tudni feltűnés nélkül élni az emberek között - felelt a professzor.

- Azt mondja? - kérdezett vissza a nő. - Majd meglátjuk. Köszönöm, hogy elfáradt hozzánk, Mr. Xavier, de teljesen felesleges volt - mondta, miközben megigazította hullámokban omló szőke haját.

- Akkor, én köszönöm a vendéglátást és a finom kávét - tette le csészéjét a konyhaasztalra. - Remélem egyszer azért még meggondolja magát és csatlakozik hozzánk - mondta távozásképp a férfi kifelé az ajtón.

- A véleményem nem fog megváltozni Mr. Xavier és megkérném, többet ne zaklasson se engem, sem pedig a lányomat -fűzte hozzá búcsúzásképp a nő.

- Ahogy óhajtja. A viszont látásra.

Szinte meg sem várta, hogy a tolószékes befejezze mondanivalóját, rácsapta az ajtót.

Erős migrén kezdte gyötörni. Egy hangos sóhaj kíséretében megdörzsölve orrnyergét indult a fürdőszobába egy fájdalomcsillapító tabletta reményében, de útja közben hátra arcra kényszerítette a kezdődő gyereksírás...