A félvér

Második fejezet

Fel sem tudtam fogni az előbb történteket, csak futottam, ahogyan bírtam.
Mindenkit, aki az utamba került, ellöktem. A jó modoromat félre téve senkitől sem kértem bocsánatot, de a rám szórt szitok szavakat sem hallottam meg, teljesen kizártam őket a tejemből.

Egy motor zúgására lettem figyelmes a hátam mögül. Féltem, hogy az ijesztő fémkarú az, de egyszerűen nem mertem hátra nézni, nehogy elessek. Pillanatokon belül elém került és sajnos a félelmem beigazolódott. A motor farolva állt meg előttem, én pedig majdnem teljes sebességemmel bele rohantam. A férfi leszállt a járgányáról és felém lendült. Sosem verekedtem még, nem tudtam, hogy kell, csak magam elé rántottam karjaimat és imádkoztam, hogy ne fájjon annyira. De az ütés nem következett be. Legalábbis nem az én testemen. Felnéztem és egy ugyan olyan kékes pajzsot láttam magam előtt, mint nemrég, amit anya hozott létre. De ez én voltam. Dühömben a férfi felé löktem az erőteret, vagy mit, minek hatására kicsit hátrébb tántorodott.
Amint összeszedte magát, újra előre lendült és én újra kivédtem ütését az erőtérrel. De többet már nem hagyta, hogy akár egy pillanatra is én legyek fölényben. Folyamatosan közeledett felém állandó ütéssekkel sulykolva védelmi vonalamat, ezzel engem hátrálásra kényszerítve. Egyre jobban fáradtam, minél többet ostromolt. Az utolsó, legnagyobb ütésével széttörte a pajzsom. Óriási hangrobbanás követte minek hatására sorra törtek be egy épületek ablakai.

Halálfélelem kerített hatalmába, ahogy felém közeledett. Próbáltam tovább hátrálni, de hanyatt estem a saját lábamban. A férfi lehajolt értem, fém kezét átkulcsolta a nyakam körül és elemelt a földtől. Fulladozni kezdtem. Iszonyú fájdalmat éreztem ott, ahol a fém érintkezett a bőrömmel és ez a fájdalom végig áramlott az ereimben, mintha méreg folyt volna bennem vér helyett. Kezeimmel próbáltam lefejteni ujjait a torkomról, de reménytelennek bizonyult. Látásom kezdett elhomályosodni, a fülem csengett, a fejem zúgott. Szédültem. Már vártam a halált, amikor a férfi hirtelen elhajított és a falnak vágódtam.

Tüdőmbe végre újra áramlott az oxigén, de úgy éreztem, minden csontom eltörött. Egyszerűen képtelen voltam megmozdulni, csak nyöszörögtem és szenvedtem. Hatalmas ordításra lettem figyelmes, mintha nem is e-világi lett volna.

- Hulk, zúzd le a pasast, én fedezékbe viszem a lányt!

Hallottam meg magam mellett ezt az erőteljes, mégis kellemesen lágy hangot. Erős karok fogtak körbe. Teljesen súlytalannak éreztem magam, ahogy felemelt, mintha lebegtem volna. Az utolsó, amit láttam, egy kék szempár volt...

***

Sípoló hang töltötte be a nagy csöndet. Bár a fejem zúgott, még így is fülsértő volt a sípolás keltette zaj. Fájt. Fájt mindenem. Szinte semmimet sem bírtam megmozdítani. Egy eszméletlen kényelmetlen ágyon feküdtem, vékony takaróval a testemen. A levegő szúrta az oldalam, ahogy a tüdőmbe szívtam. Nyelni szinte képtelenség volt. Úgy éreztem, egy Mount Everest nagyságú duzzanat nőtt a torkomban. A szemeimet valószínűleg valaki pillanatragasztóval kente be. Alig tudtam magam rávenni a kinyitásukra.

Először nem is láttam. Többször kellett pislognom, hogy kitisztuljon előttem a kép. De nem sokkal jutottam előrébb, mert a szobában sötétség uralkodott. De nem is csak a szobában. A hatalmas ablakon tisztán lehetett látni, hogy éjszaka van. Csak a kinti épületek és a sípoló hanghoz tartozó gépek számítottak fényforrásnak. Utóbbiak rám voltak kötve. Bal karomból infúzió állt ki, jobb kezemre valami izé volt kötve, ami nem tudom mi célt szolgált. Nyakamat merevítő vette körbe, orromból pedig lélegeztető csövek álltak ki. Úgy tűnik, rosszabb a helyzet, mint gondoltam...

Próbáltam egy kicsit jobban körülnézni, megmozdítani valamimet, esetleg felülni. Hah, szép álom. De csak erőtlen nyöszörgés jött ki torkomon, miután villámcsapásként terjedt szét bensőmben a fájdalom. Teljesen eluralkodott rajtam a pánik.