A félvér

Tizedik fejezet

Hogy lehetek ennyire önző? Mindig csak a saját problémáimmal, a saját fájdalmaimmal foglalkoztam. De abba bele se gondoltam, hogy más is ugyan olyan ember, ugyan olyan érzései vannak, mint nekem. Egy hisztis, nagyképű, elkényeztetett kislány voltam... Egészen eddig a pillanatig. Peggy azt mondta, ha elszánom magam, bármit elérhetek. Én pedig most nagyon elszánt lettem.

Steve nem messze a lakásunktól leparkolt az út mentén. Szinte egyszerre szálltunk ki a járműből. A járda tele volt emberekkel. Néhányan munkába igyekeztek és voltak, akik épp onnan jöttek. Egy telefonáló férfi véletlenül belém is ütközött és egy gyors bocsánat nélkül tovább is ment.

Azon gondolkodtam, hogy Steve vajon honnan tudhatta, hol laktam, amikor eszembe jutott, hogy valószínűleg a SHIELD adatbázisából. Amint odaértünk az ajtóhoz, gondolkodás nélkül ütöttem be a számkódot. Először magamat majd Steve-t is beengedtem a lépcsőházba. Rajta még mindig ott virított a sapkája, én pedig magamra húztam a kapucnimat. Megnéztem a postát és láttam, hogy csak a szokásos. Szórólapok, újságok, kuponok. A kuponokat zsebre vágtam, a többit a sarokban álló szemetesbe dobtam. A Kapitány addig csendben várt és nézelődött. A csúnya, koszos lépcsőházon nem tudom, mit csodálhatott annyira, de az ő dolga volt.

Csendesen baktattunk fel a lépcsőn, mivel a mi lakásunkban nem volt lift. Amint közeledtünk, egyre furcsább és rosszabb érzés kezdett erőt venni rajtam. Először csak a gyomrom tájékán éreztem, majd felkúszott a torkomig és elterjedt mindenemben. Befordultunk a sarkon és akkor megláttam az ajtónkat. Vagyis, csak a helyét. Az erő kiszökött a lábamból és összeestem volna, ha Steve nem tart meg.

A régi lakásom ajtajának helyén csak egy nagy parafa tábla volt, többször áttekerve rendőri nyomozásnál használt szalaggal. Igyekeztem összeszedni magam és közelebb menni. Steve követett és szorosan tartott, nehogy mégis összeessek. A férfi készségesen arrébb tette a táblát, hogy be tudjunk menni, de nem lehetett hova. Nem volt ott már szinte semmi, ami épen maradt. Leégett minden. Semmi nem maradt abból, amim régen volt. Most már csak én voltam. De nem egyedül! Velem voltak a Bosszúállók és a SHIELD. Nem kellett többet félelemben élnem, mert olyanok álltak mögöttem, akikben bízhattam. Kedves HYDRA, nemsokára találkozunk, de akkor kinyírlak - ígértem meg talán saját magamnak.

***

Csalódottan és összetörten dobtam el magamtól már a harmadik szál cigarettámat is a SHIELD épülete mögötti padon ülve. Reszketve nyúltam újból a doboz felé, de Steve megfogta a kezem.

- Elég lesz.

- Sosem lesz elég - suttogtam.

Elengedte a kezem és csendben tűrte, míg magamat pusztítottam azzal, ami a rabjává tette a lelkem. Legalábbis azt a részét, ami megmaradt belőle. Térdeimet felhúzva karoltam át őket, így ültünk egymás mellett egészen sötétedésig. Én cigiztem, Steve pedig várt. Várta, hogy végre jobban legyek és feldolgozzam a mai nap történéseit. Igazából már túl léptem rajtuk, csak arra nem jöttem rá, hogyan is kellene ezek után viselkednem. Milyen az igazi Maddy?

Hátra hajtott fejjel figyeltem az eget. Sajnos New York fényáradatának hála semmit nem lehetett látni a csillagokból.

- Te, hogy tudtál mindent újrakezdeni? - tettem fel a kérdést Steve-nek, de nem néztem rá.

Ő viszont a tekintetemet kereste.

- Mire gondolsz?

- A családod, a barátaid, a szerelmed, mindened a múltban volt. Te pedig felébredtél 70 évvel később egy teljesen új világban. Nem ismertél senkit és semmit. Mégis újra tudtad kezdeni az életedet. Hogyan? - már én is a szemeibe néztem.