A félvér

Harmadik fejezet

Elgémberedett végtagjaim fájdalmára keltem. A szobában most már világos volt és a gépek sem sípoltak.

Az ágyról leszállva zombi módjára sétáltam az ajtóhoz és rá is tettem a kezem a kilincsre, de nem mertem lenyomni. Féltem, hogy újból megszólal a riasztó. Inkább visszamentem az ágyamhoz és a mellette lévő széket áthúztam az ablakhoz. Letelepedtem rá és újfent a várost vizslattam, csak most már nappal.

Nagyon magasan voltam. Az emberek innen kis rízsszemeknek tűntek. Térdeimet mellkasomhoz húztam, átkulcsoltam rajta karjaimat és ráhajtottam a fejem.

A nap szépen sütött. Meleg sugarai még az üvegen keresztül is cirógatták bőrömet. Vajon anya miért dolgozott a HYDRA-nál? És mi igaz apa történetéből? Egész életemet úgy éltem le, hogy valójában nem is tudtam semmit. Se magamról, se a szüleimről. Mutáns vagyok. Anya is az volt. De meghalt, mert megölték azok az emberek, akiktől elmenekült. Valahogyan képes vagyok arra, hogy valamilyen erőteret hozzak létre a kezeim segítségével. Mi másra vagyok még képes? Hogy fogok rájönni? Egyáltalán mit kezdek azután, hogy felépültem? Kezemet óvatosan a nyakmerevítőmre csúsztattam. Ennek az izének meddig kell még rajtam lennie? Ahj, annyira idegesít. Egy határozott mozdulattal letéptem magamról. Úgy tűnik, mióta itt vagyok nem tanultam még meg, hogy nem szabad meggondolatlanul cselekedni, mert annak kőkemény fájdalom a következménye.

- Hogy a jó ég bassza meg...

- Vigyázz a szádra!

Hallottam meg magam mögül egy lágy hangot. Hátra se kellett fordulnom, hogy tudjam, mosolyog. De mégis megtettem. Az ajtóban pedig egy egész alacsony, vörös hajú nő állt. Fekete Özvegy. Egyszerű ruhát viselt. Zöld rövid ujjú és farmer nadrág takarta a testét.

- Szia Maddy, hogy vagy? - jött be még mindig mosolyogva.

Túl negédes, gondoltam. De olyan gyönyörű. Elhitette már csak a kacajával is, hogy bízhatok benne. Egy megmagyarázhatatlan érzés hatására meg akartam ölelni. Hozzábújni és az ölében sírni, mint anyának kiskoromban, amikor nem találtam a helyem a világban. Most megint ezt éreztem.

- Elég vacakul - válaszoltam tömören.

- Miért? Talán nem érzed jól magad itt? - kérdezte értetlenül. Közelebb jött hozzám és leült az ágyra.

- Tudja, itt lenni egy beteg szobában megannyi sérüléssel, amit egy fémkarú fickó okozott, megtudni, hogy az életed hazugság, kiderül, hogy mutáns vagy és az egyetlen ember az életedben, aki fontos volt neked, az anyád, most halott. Tényleg tökéletesen remekül kellene éreznem magam - fakadtam ki teljesen a végén már kiabálva.

Szerencsétlen nő csak ült ott és zavarában azt sem tudta, merre nézzen. De aztán összeszedte magát.

- Nézd, tudom, hogy az elmúlt időszak nem a legjobban telt számodra, de én meg tudlak érteni.

- Mert magával is hasonló történt? Nem hallottam róla, hogy a nagy Fekete Özvegy mutáns lenne - ironizáltam.

- Ha tudod ki vagyok, nyilván tudod azt is, milyen életem volt.

- Szerintem sokkal rosszabb szeretni valakit és elveszíteni, mint az, ha az ember meg sem ismeri.

- Ebben igazad van. De, talán mi lehetünk az új családod - próbalt lelkesnek tűnni. Nem igazán jött össze neki. Így már el is vesztette a szememben a szimpatikusságát.