A félvér

Első fejezet

Napjainkban:

*tik tak tik tak tik tak tik tak...*

Már egy ideje ezt hallgattam. Egyszerűen képtelen voltam visszaaludni. Mondjuk, már felesleges is lett volna, hisz' nemsokára el kellett kezdenem készülődni, nehogy elkéssek a suliból.

Lassan rá vettem magam, hogy kikászálódjak pihe-puha ágyamból és kinézzek az ablakon. Végre sütött a nap és csiripeltek a madarak. Mindez szép lett volna, ha nem rondítottak volna bele a közlekedési eszközök és az emberek káromkodásai. Hát, igen. Ez Brooklyn. Neked is jó reggelt. Ugrándozva mentem oda a szekrényemhez és vettem ki belőle néhány ruhadarabot. Megörülve a tavasznak egy szoknya és blúz kombináció mellett döntöttem, amihez hosszú zoknit, sport csukát és farmer kabátot vettem fel. Hajamat lazán leengedve hagytam. Derékig érő barna tincseim úgy vették körbe testem, mint egy vízesés... Egy sáros vízesés.

Szintén ugrándozva mentem ki a konyhába, ahol anyu már a reggeli pirítósommal várt.

- Szia kicsim, jól aludtál? - kérdezte érdeklődve. Neki nem számoltam be az alvászavaromról, hogy ne idegeskedjen miattam még többet.

- Szia anyu, persze, mint mindig - mosolyogtam rá és megpusziltam.

Leültem vele szemben az asztalhoz és hozzáláttam megvajazni a kenyerem. Ahogy beleharaptam kellemesen ropogott, pont ahogy szeretem.

- Mit szólnál hozzá, - kezdett bele anya - ha ma elmennék eléd a suli elé és aztán együtt vásárolnánk valami szép ruhát? - nézett rám huncutul. Tudom mire megy ki a játék. A hétvégén lesz a 18. születésnapom.

- Miért ne? - kérdeztem vissza. - Szeretek vásárolni.

- Rendben, akkor órák után az iskola előtt - pontosított anya, miközben elfogyasztotta reggeli kávéját.

***

A nap meleg sugarai csaptak meg, ahogy kiléptem a lépcsőház ajtaján. Elfordultam balra és sétálni kezdtem az iskola felé. Az első sarok után belenyúltam a táskámba és előhalászva cigarettás dobozomat, rágyújtottam. Mindig is jó gyermeknek tartottam magam. Ritkán hisztiztem és megértettem, ha nekünk valamire nem futotta, amire a többieknek igen. Mégis sokszor voltam szomorú egy gondolatra. Talán, ez fájt az egészben a legjobban. Az, hogy nekem nincs apám. Más lányok apa-lánya napokon vettek részt, de nekem sosem volt ilyenben részem. Volt, hogy elgondolkodtam, mi lett volna, ha apa nem áll be a seregbe. Ha nem halt volna meg egy küldetés során. Természetesen büszke vagyok rá, hogy a hazájáért harcolt, de mindig nagyon hiányzott. Kár, hogy sosem ismerhettem meg. De legalább már sikerül átvészelnem hiányát ennek a kis nikotin rudacskának a segítségével. A végénél járva odasétáltam egy kukához, elnyomtam és beledobtam. Utálom, ha szemetelnek az emberek.

A lépcső korlátjára felpattanva csúsztam le a metróig. Még volt egy percem a szerelvény érkezéséig. Míg vártam, hogy megérkezzen, körbe néztem. A szokásos emberek vettek körül. A hajléktalan bácsi ugyan ott koldult a fal mellett. Az öreg néni megint azt a fiatal, pattanásos fiút nyaggatta, hogy menjen el a bőrproblémájával orvoshoz. Szegény srác... De volt ott még más is. Egy öltönyös ember, napszemüvegben, aki pont engem bámult. Amikor észrevette, hogy figyelem, egy kissé elfordította a fejét. De mindig vissza-vissza tekintgetett. Már majdnem oda mentem hozzá, megkérdezni, mit bámul, amikor megérkezett a földalatti. Kinyílt az ajtó és leültem a legközelebbi szabad helyre. Még az ablakon keresztül is láttam, ahogy tovább bámult. Fura...

Táskámból elővettem a telefonom és a fülesem, majd zenét kapcsoltam, hogy kizárva a külvilágot élvezzem tovább az utazásom. Nem tartott sokáig odaérni az iskolához. A portásnak köszönve léptem át a kaput és igyekeztem be a terembe, majd leültem padtársam és egyben barátnőm, Lisa mellé. Nem voltunk olyan szoros barátságban, mert nem szerettem másokat túl közel engedni magamhoz apu miatt. Meg anya se szívesen engedett be embereket a lakásunkba.