A Tél Sárkánya (Loki f.f. Christmas special)

5.

Sokáig bóklásztak a város utcáin. Több parkot is láttak és fenyőfák is akadtak ugyan bennük, de egyik sem hasonlított a leírásokban szereplő „karácsonyfára". Lassan kezdett már rájuk sötétedni és az emberek, akikkel találkoztak egyre bizalmatlanabbul méregették őket, hiszen látszott rajtuk jól, hogy nem igazán tartoznak ide.
- Itt megállunk egy kicsit. - mondta Loki, amikor egy fogadóféleséghez értek. - Bemegyünk és útbaigazítást kérünk, te pedig egy kicsit megmelegszel. Már egészen jegesre fagytak az ujjaid. Samerah először ellenkezni akart, de a hercegnek igaza volt, valóban csontig átfagyott már a hidegben való sétálgatás közben. Így aztán szó nélkül követte Lokit, amikor az a vaskos faajtót belökve a fogadóba vezette. A piszkosszürke falakhoz és a kopott külsőhöz képest egy meglepően takaros helyiség fogadta őket, amikor beléptek. A faburkolatú terem tiszta volt, szellős, világos, és bár szép számú vendég lézengett és iszogatott odabent, mégsem tűnt zsúfoltnak, vagy levegőtlennek.
- Mit akartok? - lépett eléjük egy magas, zord külsejű férfi, alighogy az ajtó becsukódott mögöttük. A kötényből a derekán, a törlőronyból és a söröskorsóból a kezében, na meg abból, hogy a sarokban zajongó asztaltársaság nyomban halkabbra fogta a mulatozást, ahogy megjelent, Loki arra következtett, hogy ő lehet a fogadós. Vagy a csapos. Vagy mindkettő, esetleg...
- Mit akartok? - kérdezte a férfi újra. - Nincs több szabad szobánk, és egyébként sem látjuk itt szívesen az idegeneket...
- Ne beszélj zöldségeket, Robert! - csendült egy vidám, öblös hang, és egy kövér, mosolygós, oldalszakállas, ősz hajú emberke döcögött le az emeletre vezető lépcsőről. - Akad azért még szobánk, feltéve, ha elég vastag az erszényetek és természetesen, mindenkit szívesen látunk itt, az Aranyfácánban! Még az idegeneket is... Eredj vissza a dolgodra, a pult mögé Robert! A bajkeverőket kell elriasztanod, nem a fizető vendégeket...
A 'Robert'-nek nevezett férfi erre morogva a vállára csapta a kezében tartott rongyot, és még egyszer végigmérte őket. Samerah-n egy kicsit hosszasabban is elidőzött a tekintete, mint ahogy azt a herceg kívánatosnak tartotta volna, és különösen igaz volt ez a lány szoros nadrágba bújtatott, karcsú, izmos lábaira. Ösztönösen jövő mozdulattal húzta magához és karolta át védelmezően Samerah-t, mire a fickó érdeklődve felvonta a szemöldökét és a lányról most őrá nézett.
- A feleséged? - kérdezte, és nem lehetett nem kihallani a hangjából a gúnyt és a hitetlenséget.
- Igen. - közölte Loki határozottan, és még jobban magához szorította Samerah-t, nem törődve sem a lány mérgesen villanó tekintetével, sem az oldalába nyomódó, hegyes kis könyökével.
- Akkor ideje lenne megnevelned. - jelentette ki a férfi lekezelően. - A helyedben én biztos nem engedném, hogy így mutogassa magát.
- De nem vagy a helyemben, ugyebár. - mondta egy gúnyos mosollyal a herceg. Megvető vigyort kaptak erre válaszul, majd a fickó még egyszer szemtelenül végigmérte Samerah-t, és azután visszasétált a pult mögé.
- Ne is törődjetek vele! - veregette hátba Lokit a víg kedélyű, köpcös kis tulajdonos, aki időközben odaért hozzájuk. - Robert nagy segítség nekünk a fogadó körüli munkákban és a bajkeverőkkel is könnyedén elbánik. A modora ugyan nem a legjobb... - és itt egy rosszalló kis fintorral az alkalmazottja után nézett. - De csak ugat, nem harap.
A fickó a söntés mögött erre csak megvetően felhorkant és a pulton sorakozó korsókat kezdte törölgetni. A fogadós pedig elnézően megcsóválta a fejét, és újra a frissen érkezett vendégeihez fordult.
- Tehát, miben lehetek a szolgálatotokra? - kérdezte kedélyesen mosolyogva. - Amint mondtam, mindenkit szívesen látunk, ha nem okoz bajt és rendesen fizet. Egy kissé valóban szűkösen vagyunk ugyan... de azért ki tudunk szorítani nektek egy szobát, ha szükséges, elvégre, karácsony van!
- Ó, az nem szükséges, ne fáradjon vele! - mondta Samerah kedvesen. - Mi nem akarunk megszállni itt...
- Nem? - nézett a kis ember rá meglepetten. - Hát akkor... mit akartok?
- Csak innánk valamit. - vette vissza a szót Loki. - És néhány kérdésünk is lenne... - tette hozzá, pár asgardi aranyérmét csúsztatva a fogadós markába. A férfi szeme erre csak még inkább elkerekedett, és percekig szó nélkül, tátott szájjal bámulta a kezében a súlyos, ismeretlen fajtájú pénzeket.
- Jól van, akkor... akkor csak... telepedjetek le valahová... - mondta szórakozottan, az aranyakat forgatva és morzsolgatva. - Nem, ne oda! - szólt rá Lokira, amikor a herceg megindult az egyik ablak előtt álló asztal felé Samerah-val. - Ide, a tűz mellé! Ez a legjobb asztalunk! A szegény kis asszonykád egyébként is teljesen át van fagyva... nem is csoda, egy ilyen ruhában... Jól fog esni neki a meleg.
- Asszonykád? - súgta oda Samerah Lokinak, a szemöldökét felvonva, mire az ifjú csak elvigyorodott és megrázta a fejét, jelezve, hogy ezt ne most beszéljék meg. Az öltözékére tett újabb megjegyzést a lány már csak egy beletörődő sóhajjal fogadta. Nem igazán értette, mi bajuk van az itteni férfiaknak vele. Az alakját ugyan igaz, hogy tökéletesen kihangsúlyozta, ahelyett, hogy elrejtette volna... de a színét leszámítva (ami a megszokott fekete helyett még mindig az ünnepi ezüst volt) igazán nem volt benne semmi kirívó vagy hivalkodó. De ugyanakkor, az is igaz volt, hogy egyetlen, itteni nőn sem látott nadrágot... lehet, hogy ezzel a viselettel sikerült kiütnie a midgardi „erősebb" nemnél a biztosítékot?
- Így ni, üljetek le szépen! - sürgölődött körülöttük a fogadós, mikor a kandalló melletti asztalhoz értek. Nagy igyekezetében kis híján még a széket is felborította, amit előzékenyen kihúzott Samerah-nak. - Rögtön küldök valami jóféle italt is... és szólok a feleségemnek, ő majd foglalkozik veletek. Neki a kérdéseiteket is feltehetitek, biztosan tud segíteni, akármit is akartok tudni. Betegesen kíváncsi egy fehérnép, mindig mindenről elsőként értesül, ami a városban történik...
Ezzel ott is hagyta őket, az egyik oldalt nyíló ajtóhoz ment, és bekopogtatva hangosan elkiáltotta magát:
- Martha, kedvesem! Gondjaidba vennéd az új vendégeinket?
- Miféle új vendégeket? - kérdezett vissza odabentről egy zsörtölődő, női hang. - Arról volt szó, hogy már senkit sem fogadunk, mert így is alig győzzük a munkát. Mintha mindenki ebbe a nyavalyás városba gyűlt volna az idei karácsonyra...
Barna ruhás, fehér kötényt és fehér főkötőt viselő, kerekded asszony lépett ki az ajtón, csípőre tett kezében egy fakanalat tartva, és szúrós szemmel nézve a sarkain billegő, zavartan mosolygó kis fogadósra. Feltehetően a konyhából jöhetett elő, legalábbis az ajtónyitással belopakodó finom illatok erről árulkodtak...
A fogadós suttogva magyarázni kezdett valamit az asszonynak és közben újra meg újra Lokiék felé intett a fejével. A nő először szemlátomást komolyan nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy újabb vendégekkel kell foglalkoznia, de amikor a férje tekintetét követve rájuk nézett, mintha menten elszállt volna minden mérge.
- Nahát, micsoda egy bájos, ifjú párocska keveredett ide hozzánk! - csapta össze a kezét, és hatalmas, szívélyes mosoly terült szét az arcán, amitől máris sokkal kedvesebbnek hatott. - Ez a fiatalember pedig szakasztott úgy néz ki, mint az én drága Harry öcsém, Isten nyugosztalja!
- Most nehogy megkérdezd! - suttogta Samerah, a hercegnek, ahogy a fogadósné elindult feléjük. Pedig Loki már nyitotta a száját, hogy szóvá tegye, melyik istenre is gondolt az asszony... ami nem biztos, hogy jó ötlet lett volna, tekintve, hogy az utcán is valószínűleg ezzel sikerült a végén olyan alaposan magukra haragítaniuk azt az embert... Úgyhogy végül aztán inkább csendben is maradt.
- Ne haragudjatok, hogy csak így megkérdezem kedveskéim... - nézett végig rajtuk az asszony, mikor megállt az asztaluk előtt. - De mi ez a maskara rajtatok? A farsangi mulatsághoz még korán van, nem gondoljátok? Úgy néztek ki, mint a... mint a... nem is tudom, mindenesetre nem éppen szokványos viselet... Színpadra inkább el tudnám képzelni, mint a mindennapi életbe... - itt elhallgatott, mintha az eszébe ötlött volna valami és csak némán fürkészte őket egy percig, azután hirtelen felcsillant a szeme. - Csak nem ti is a mutatványosokkal jöttetek? - kérdezte izgatottan.
- Mutatványosokkal? - húzta fel a szemöldökét Loki értetlenül.
- A vándorcirkusszal, amelyik a város melletti mezőn táborozik! - lelkesedett tovább az asszony. - Nem velük érkeztetek?
Loki erre csak a fejét rázta.
- Igaz is, ahhoz túl jómódúaknak tűntök... - mondta töprengő hangon, a főkötője szalagját babrálva. - A cirkuszosok nem igazán szaladgálnak arannyal a zsebükben... de mindegy, nem is fontos... Rögtön visszajövök, addig melegedjetek meg.
Még egyszer végigpillantott rajtuk, majd megigazította a kötényét, és eldöcögött. De előbb még odakiáltott a csaposnak.
- Robert! Hozz valamit inni a vendégeinknek!
Azzal távozott, és a két fiatal még jól hallhatta, ahogy azt motyogja magában:
- Ez a fiú tényleg szakasztott az öcsém! Még a hangja is hogy hasonlít!
A pocakos kis fogadós eközben végig a pult mellett álldogált, és nem tudta leplezni a kíváncsiságát, ahogy a két különös ruházatú, furcsa idegent figyelte, akik bár szemtelenül fiatalnak tűntek, és gyűrűt sem viseltek, mégis férj-feleségnek vallották magukat, szemlátomást nem ide valóak voltak, ráadásként pedig tyúktojás nagyságú, tömör aranyérmékkel fizettek szinte a semmiért.
Kisvártatva megjelent az asztaluknál a mogorva csapos is, letett eléjük két kisebb cserépkorsót, azután, még mindig sanda pillantásokkal méregetve őket, visszament a söntés mögé.
- Miért mondtad azt neki, hogy a feleséged vagyok? - kérdezte Samerah suttogva, miután a férfi távozott.
- Nem én mondtam, ő mondta. - felelte Loki, szintén suttogóra fogva a hangját. - Én csak ráhagytam.
- De miért?
- Mert nem tetszett, ahogy rád nézett... Egyáltalán nem! Gondoltam jobb, ha már az elején tisztában van vele, hányadán állunk...
Samerah egy pillanatig összehúzott szemmel meredt rá, majd halkan felkuncogott és incselkedve oldalba bökte.
- És hányadán is állunk, hercegem? - kérdezte. - Csak hogy én is tisztában legyek a helyzettel...
- Most éppen úgy állunk, hogy ha még egyszer rád mer nézni, a szemét is kivájom... - morogta Loki, és a korsója pereme felett egy sötét pillantást küldött a pult mögött ácsorgó csapos felé.
- Azt akkor is megtehetnéd, ha csak a húgodnak mondtál volna... - kötekedett vele még egy kicsit Samerah, de a herceg ezúttal már nem vette fel a kesztyűt. Csak morgott valamit az orra alatt válaszul, azután belekortyolt az italába, de szinte rögtön hangos köhögésben is tört ki tőle.
- Mi a fészkes fene ez? - szólalt meg nagy nehezen, szinte teljesen berekedve. Fogalma sem volt, mit rakott eléjük a csapos a fogadósné utasítására, így aztán lehet, hogy könnyelműség volt részéről csak úgy beleinni... Az ital ugyanis tűzforró volt, és nem csak égetett, hanem ráadásként még erős is volt, mint a méreg...
- Loki, jól vagy? - ütögette meg a hátát finoman Samerah.
- Persze... - lehelte a herceg alig hallhatóan. - Nem tudom, mi ez, de ha rám hallgatsz, egy kortyot se iszol belőle... - mondta, és megint köhögni kezdett.
- Csak lassan kedveském, csak lassan! - toppant oda hozzájuk újra a tulaj felesége, és ő is megpaskolta fiú hátát. - Meglátszik, hogy nem vagy idevalósi... Úgy belehúzni a grogba, mintha csak valami ócska, pancsolt sör lenne! Ezt az italt egészen lassan szabad csak inni, amíg meg nem szokod rendesen. A legerősebb, jamaicai rumból főzzük, és más helyekkel ellentétben, itt nem fukarkodunk vele!
- Igen, észrevettem... - köhögött megint a herceg.
- Egy idő után meg sem kottyan majd, meglátod. A tengerészeink például már nem is érzik, úgy isszák, mintha csak víz lenne.
- Én azért annyira... nem szeretném megszokni...
Az asszony erre elnéző kis kuncogással megint megütögette Loki hátát, majd elvette tőle a korsót és beleivott.
- Jaj, ez a Robert! - csóválta meg aztán a fejét rosszallóan. - Olyan erősre keverte, hogy az még egy bivalynak is sok lenne! Tényleg jobb lesz, ha nem iszol belőle kedvesem! - fordult Samerah-hoz bocsánatkérően mosolyogva. - Hozok inkább egy másikat nektek...
- Nem-nem, köszönjük! - tiltakozott a herceg a fejét rázva, még mindig egy kissé rekedten. - Köszönjük, de arra semmi szükség...
A fogadósné erre vidáman felnevetett, visszatette a korsót az asztalra, majd leült melléjük.
- Rendben... - mondta. - Akkor viszont... hadd halljam azokat a kérdéseket! De előbb még... - fojtotta belé a szót feltartott kézzel az éppen megszólalni készülő Lokiba. - Áruljátok el a neveteket, legyetek olyan kedvesek.
- A... nevünket? - hökkent meg a herceg, és lopva Samerah-ra pillantott. - Hát... nos, öhm...
- A nevünk Thomas és Elisabeth Wakefiled. - közölte a lány teljes nyugalommal. Loki csak meglepett homlokráncolással nézett rá.
- Wakefield? - örült meg az asszony. - Akkor mégsem vagytok annyira idegenek, hiszen ez angol név... De a kiejtésetek valahogy mégis olyan... furcsának hangzik nekem... Honnan jöttetek, a gyarmatokról?
- Igen. - vágta rá gyorsan Loki. - Igen, onnan. Ami pedig a kérdéseinket illeti... - próbált meg visszatérni az eredeti témájukra. - Meg tudná nekünk mondani esetleg... hogy hol találhatunk itt Londonban karácsonyfát?
- Hogy micsodát? - meredt rájuk a fogadósné csodálkozva.
- Hát... karácsonyfát.
- Karácsonyfát... - ismételte meg az asszony, olyan töprengő arccal, mintha egyáltalán nem értené, miről beszélnek. - Ó, hát persze! - csapott aztán a homlokára hirtelen. - Tudom már! Arra a németes bolondságra gondoltok, amit a királynőnk férje vezetett be az udvarban pár éve, ugye? Attól tartok, olyat itt nem fogtok látni... hacsak nem vagytok hivatalosak a királyi családhoz az ünnepekre. Tudjátok, ez amolyan... úri huncutság... Az egyszerű polgároknál nem igazán szokás.
- Ó, értem... - mondta Loki, nem túl lelkesen a hallottaktól. - Nos, ebben az esetben...
- Tudod, tényleg nagyon emlékeztetsz engem az öcsémre... - jegyezte meg az asszony tűnődve, ahogy a herceg arcát fürkészte. - És anyámnak volt is egy Wakefield nevű unokatestvére, aki a gyarmatokon keresett magának boldogulást, még jóval azelőtt, hogy én megszülettem... Lehetséges lenne, hogy mi rokonok vagyunk, fiatalember?
- Nem, azt... nem gondolnám... - felelte zavartan Loki, és az asztal alatt Samerah kezéért nyúlt. - És azt hiszem... jobb is lesz, ha mi most megyünk. - mondta aztán, és a lánnyal együtt felállt, majd udvariasan meghajtotta magát egy kicsit, és kezet csókolt a fogadósnénak. - Nem akarunk alkalmatlankodni tovább. Köszönjük a vendéglátást...
- Mi? - nézett végig rajtuk az asszony meghökkenten. - Nem, nem, szó sem lehet róla, hogy hagyjalak benneteket elmenni! - jelentette ki erélyesen. - Amennyi aranyat az uramnak adtatok, abból több heti szállás is kitelne a legjobb szobánkban, teljes ellátással, mindennel! Ragaszkodom hozzá, hogy legalább vacsorára itt maradjatok! Üljetek csak vissza szépen, én pedig megyek és kerítek rátok valami tisztességes ruhát... mégsem mutatkozhattok így a többi vendég előtt...
Azzal már ott is hagyta őket megint, a herceg pedig percekig csak nézett maga elé a határozott, szinte parancsoló marasztalástól, na meg az iménti szóáradattól meglepetten.
- Mit gondolsz? - fordult aztán Samerah-hoz.
- Mulatságos figurák. - mondta a lány kuncogva. - Ő is, meg a férje is. Mulatságosak... és kedvesek.
- Igen... - helyeselt a herceg. - De nem erre értettem... Hanem arra, hogy maradjunk-e...
- Miért ne? - kérdezte Samerah csillogó szemmel. Loki azt hitte, csalódott lesz az elmaradt karácsonyfanézés miatt, de úgy tűnt, a lány nagyon is jól érzi magát. - Ha van még rá időnk...
A herceg a kis karperecre nézett a csuklóján. A rúnák alig egyharmada tűnt még csak el, így ha akarták, megtehették, hogy egy kicsit elidőzzenek itt.
- Vagy van esetleg valami más ötleted, mivel üssük el ezt az estét? - kérdezte Samerah.
- Hát... - nézett rá Loki egy sunyi kis vigyorral. - Éppenséggel... megpróbálkozhatunk akár azzal a „királyi" karácsonyi estéllyel is...
- Nem hinném, hogy csak úgy beengednek minket a királyi udvarba... - rázta meg a fejét halk nevetéssel Samerah.
- Még szép, hogy beengednek, elvégre herceg volnék! - közölte Loki önérzetesen.
- Igen, Asgardon. - mondta erre a lány, még mindig halkan nevetgélve. - De nem itt! Itt fogalmuk sincs róla, ki vagy hercegem, és valószínűleg bolondnak néznének minket, ha megpróbálnánk csak úgy besétálni a királyi palotájukba...
- Azért egy próbát megérne... - jegyezte meg Loki, megint csak elvigyorodva. - Egyébként... Thomas és Elisabeth Wakefield? Honnan a fenéből szedted ezeket a neveket?
- Nem tudom, csak úgy eszembe jutott. - közölte Samerah vidáman. - Biztos olvastam valahol...
- Itt is vagyok, drágáim! - jelent meg újra mellettük a fogadósné, ezúttal a férje kíséretében. - Thomas, te menj most át Wilburrel a különszobába. Kikészítettem oda neked az öcsém néhány holmiját, ahogy így elnézlek, biztosan jók lesznek rád. Te pedig kedvesem... - fordult Samerah-hoz. - Te szépen velem jössz. Nem tudom, a gyarmatokon mi a szokás, de itt mifelénk egy tisztességes fiatalasszony nem mutatkozik olyan ruhában, amiben ennyire... kilátszik a lába formája. Ez itt nem illendő, nem bizony... De sebaj, találtam rád valami nagyon szépet! Na gyere, gyere csak! - azzal felállította a lányt az asztal mellől, és maga előtt terelgetve, mint egy tyúkanyó a kiscsirkéjét, felment vele az emeltre. Loki előbb meredten bámult utánuk egy pillanatig, majd kérdően felvont szemöldökkel a fogadósra nézett, de az csak nevetve megcsóválta a fejét.
- Ne is törődj vele fiam. - mondta. - Néha előtör belőle az anyai ösztön, olyankor rá kell hagyni... Tudod, mindig is nagyon szeretett volna egy kislányt, de hát, sajnos nekünk nem adatott meg, hogy gyermekünk legyen. A te kis feleséged pedig úgy látom, nagyon hamar a szívébe lopta magát.
- Igen, Sameh, vagyis... Elisabeth már csak ilyen... őt mindenki nagyon hamar megkedveli...
- Hát, helyes kis asszonyka, annyi szent! - veregette hátba nevetve a fogadós. - Bár egy kicsit talán túl sovány az én ízlésemnek... De hozzád viszont tökéletesen illik, úgy hiszem. Nagy szerencséd van vele, ha mondhatok ilyet!
Loki erre csak hümmögött valamit és megint Samerah után nézett, azután amikor a köpcös kis fogadós, még mindig kedélyesen magyarázva elindult hátra, a különterem irányába, fenntartásokkal ugyan, de szó nélkül követte.