A Tél Sárkánya (Loki f.f. Christmas special)

2.

- Tulajdonképpen mit is keresünk? - kérdezte a herceg Samerah-tól, mikor már jócskán az erdőben jártak. Az ösvény, amelyen haladtak nem sokkal korábban kétfelé ágazott, Beran és Leanah pedig rövid tanakodás után a másik irányba indultak el. Így aztán ketten maradtak, és most egymásba karolva, ráérősen sétálgattak a kanyargós kis erdei úton.
- Hát a fatuskót, az ünnepi lakomára. - felelte Samrah és egy pillanatra elengedve Loki karját megállt, hogy lehajoljon egy különösen szép tobozért, amely a földön hevert, az ösvény mellett.
Egész úton ezt csinálta. A vállán átvetett tarisznyaféleség már jóformán degeszre volt tömve, a másik karja pedig letördelt fenyőágakkal volt tele. - A dekorációhoz. - közölte egyszerűen, mikor a herceg megkérdezte, mégis mire kell neki ez a sok vacak, és jókedvűen dúdolgatva gyűjtögetett tovább, mint egy szorgalmas kis mókuska.
- A tuskót, hát persze... - dünnyögte maga elé Loki, ahogy tovább indultak. - Hogy ez magamtól nem jutott eszembe...
Az ünnepség egész ideje alatt égő, hatalmas farönk a téli napfordulós vígasságok egyik legfontosabb pontja volt. A fény örökkévalóságát és elpusztíthatatlanságát, a nap melegét, az élet tüzét, az újjászületést jelképezte az év legsötétebb napjaiban. Ők a Palotában, általában kőris, ritkábban nyírfa vagy tiszafa tuskóját használtál erre a célra, és feltételezte, hogy ebben az esetben a Sárkány-erődben sem különbözik a szokás... Csak az volt a bökkenő, hogy egyetlen kőris, vagy nyírfa sem volt az erdőnek azon a részén, ahol jártak. Így nem sok esélyük volt ilyenfajta tuskót találni, de a herceg úgy döntött, nem zavartatja magát emiatt, hiszen úgy tűnt, a lányt sem érdekelte különösebben a helyzet. Inkább igyekezett hát kiélvezi, hogy végre egy kis időt nyugodtan Samerah-val tölthet.
- Tudtad, hogy Midgardon ezt az ünnepet „Karácsony"-nak hívják? - vetette fel, csak hogy beszélgetést kezdeményezzen.
- Hallottam már róla, igen. - bólintott szórakozottan a lány.
- Elég furcsa mesét kerítettek köréje... - folytatta Loki. - Egy istállóban született kisgyerekről, aki az istenük fia és majd megváltja a világukat. Vagy valami ilyesmi, de nem igazán értettem... és pontosan nem is emlékszem... Mindenesetre, nem lehetnek túl eszesek azok a midgardiak, ha egy kisbabától várják a világ megmentését. Azt meg aztán végképp nem értettem, hogy jön ehhez a többi fura szokásuk, például az a kéményekben mászkáló, kövér, piros ruhás öregember, aki ajándékot visz a jó gyerekeknek...
- Igen, én is hallottam már néhány ilyen történetet. - nevette el magát Samerah. - De nem tudom, mennyire lehet hitelt adni ezeknek... Nem igazán tudnám elképzelni, hogy egy vénember a háztetőkön mászkáljon és bebújjon a kéményekbe... de végtére is... az egy másik világ. Ki tudja, ott mi minden lehetséges? Egyszer azért szívesen megnézném...
- Tényleg? - csillant fel egy pillanatra a herceg szeme. - Azt hittem, csak én vagyok ilyen örökös kíváncsi...
- Hát, úgy látszik, mégsem csak te, hercegem! - nevetett fel újra a lány. - Szeretném látni egyszer, ott hogyan ünnepelnek. És nagyon szeretném megnézni azt is, amit ők „karácsonyfának" neveznek...
- Arra a tüskés, szúrós fára gondolsz, amit...
- Fenyőre. Nálunk is van olyan.
- Igen. Szóval, amit a midgardiak becipelnek a házaikba és teliaggatnak gömbökkel meg színes lámpácskákkal? Ha engem kérdezel, ez még annál a dagadt, piros fickónál is furább szokás...
- Miért? - nézett rá értetlenül Samerah. - Mi is viszünk ilyenkor örökzöldeket a házainkba...
- Ágakat, igen. - mondta Loki komolyan bólogatva. - De nem egy egész fát! Ráadásul egy olyat, amihez képest selyempárnának tűnik a sündisznó háta... Abszolút nem találtam semmi értelmet ebben a szokásban, hiába olvastam el az éjjel újra, meg újra.
- Szóval, ezért találtalak reggel még a könyvtárban? - érdeklődött elfojtott kuncogással Samerah. - Azt ne mondd, hogy egész éjjel a midgardi napfordulós hagyományokról olvastál...
- Nem dehogy, sok minden mást is olvastam. - vigyorogta el magát Loki. - Köztük egy nagyon aranyos legendátokat is. A Tél Sárkányáról, aki fent él a legmagasabb hegyekben és onnan hozza el minden évben az első hóesést. Igazán kedves kis mese...
- Az nem mese. - szólt közbe Samerah vidoran.
- Nem? - kérdezett vissza Loki meglepve.
- Nem bizony! - rázta meg a fejét nevetve a lány.
- Ezt hogy érted?
- Hát úgy, hogy a Tél Sárkánya tényleg létezik. Igaz, hogy én még soha nem találkoztam vele... de attól még létezik. És tényleg valahol fent, a hegyekben él...
- Ha létezik, és ráadásul itt van, Asgardon... akkor hogy lehet, hogy te még nem láttad?
- Hát... - vonta meg a vállát Samerah. - Egyszerűen csak úgy, hogy még soha nem jött le az Erődbe. Legalábbis, amióta én élek. Az évszakok sárkányai egy kicsit... mások, mint mi.
- Az évszakok sárkányai? - vonta fel a szemöldökét érdeklődve Loki. - Ez új, erről még nem hallottam. Mesélj!
- Mindig négyen vannak. - kezdte Samerah, majd egy percre elhallgatott és megtorpant, hogy megigazítsa a karjában a fenyőgallyakat. - És minden évszaknak megvan a magáé. - folytatta aztán, ahogy tovább sétáltak. - Ők sokkal... kevésbé vannak alárendelve a Rendnek, mint mi, egyszerű sárkányok. Sosem éltek az Erődben és az utódjukat is saját maguk képezik ki. Egyedül a nagymester tart rendszeres kapcsolatot velük a Rendből. Ő tudja, pontosan hol élnek, és néha fel is keresi őket... de még ő sem parancsol nekik. Csak akkor jönnek az Erődbe, ha akarnak, ha éppen úgy látják jónak valamiért. Vagy ha az egyik sárkánynövendékben olyan képességek mutatkoznak, amik... alkalmassá teszik arra, hogy valamelyikük tanítványa lehessen.
- Egyikükkel sem találkoztál még soha? - kérdezett közbe a herceg kíváncsian.
- De, a Tavaszsárkánnyal... - mondta Samerah elmélázva. - Egyszer... Még épp hogy csak elértük a tanonckort, és Leanah... Neki jelentkezett legkorábban a képessége közülünk. Nagyon hamar... és nagyon... látványosan. A gyümölcsösben voltunk, kora tavasszal. A fák alatt tisztogattuk a talajt, és... egyszer csak azt vettük észre, hogy Leah körül az összes fa virágba borult. Előbb csak a közvetlen közelében, aztán végül már az egész gyümölcsösben. Virágzott minden. A kertészeink hetekig szidtak minket, mint a bokrot miatta, mert túl korán volt még. Minden éjjel melegíteniük kellett a fákat az ágakra akasztott lámpásokkal, meg füstöléssel, hogy ne fagyjanak el a virágok és megmeneküljön a leendő termés...
- Szerencsétlenek... - nevetett a herceg, jót mulatva a kedves kis anekdotán. - És azután? Mi történt?
- Pár nappal az eset után megjelent egy vörösesbarna hajú, zöld szemű, fiatal nő az Erőd kapujában, és azt mondta, a nagymesterrel akar beszélni. Később megtudtuk, hogy ő a Tavasz Sárkánya, és azért jött, hogy Leanah-t... megnézze magának. Mint lehetséges tanítványát...
- Leah hogy fogadta az ötletet?
- Nem jól... - mondta Samerah halk sóhajjal. - Nagyon megijedt és napokig sírt szegény. Nem akart elmenni, nem akart... elszakadni tőlünk. Végül aztán szerencsére kiderült, hogy nem ő a következő Tavaszsárkány, egyszerűen csak nagyon... közeli a kapcsolata a növényekkel. Meg is úsztuk a dolgot ennyivel... és azóta egyik évszaksárkány sem tűnt fel újra itt, az Erődben...
Loki a hallottakon töprengve, csendben ballagott a lány mellett az ösvényen. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, mikor Samerah megint elengedte a karját. Már csak az tűnt fel neki, hogy a lány nincs ott mellette. Zavartan torpant meg egy pillanatra, de Samerah szinte rögtön fel is bukkant újra. Az út menti diófák közül került elő és egy teli erszény, majdnem tenyérnyi nagyságú aranydiót hozott magával.
- Nem szeretem, ha így eltűnsz mellőlem Sameh. - dorgálta meg szelíden a lányt, mikor az ismét az ösvényre ért. - Máskor legalább szólj előtte...
- Bocsánat, hercegem. - mosolygott rá kedvesen Samerah. - Legközelebb előre figyelmeztetlek, megígérem. De ezeket a szépségeket mégsem hagyhattam csak úgy ott heverni, nem igaz?
Loki egy sóhajjal égre emelte a tekintetét egy pillanatra, csak hogy ezzel is mutassa, mennyire ostobaságnak tartja ezt az egész gyűjtögetősdit. Azután újra belekarolt Samerah-ba, amint a lány elpakolta a legújabb szerzeményeit az oldalán lógó tarisznyába.
- Nem értelek én benneteket, sárkányok... - jegyezte meg fejcsóválva. - Az univerzum csaknem leghatalmasabb lényei vagytok. Bármit elintézhetnétek egyetlen legyintéssel, de ma mégis puszta kézzel csináltok mindent, mintha csak a legnyomorultabb halandók lennétek. Mintha mind egy szálig megbolondultatok volna. Példának okáért reggel is belefutottam két gyógyítóba, amint a padlón térdelve súrolták a kockaköveket! És ne mondd nekem, hogy ti nem csináltok ilyet, mert ezzel a két szememmel láttam, mikor a folyosón loholtam, hogy utolérjelek. Mégis, miért fáradtok ilyenekkel?
- Mert nálunk ez a hagyomány... - mondta Samerah csendesen. Egy percre láthatóan elmerengett valamin, aztán elmosolyodott, és odalépve egy közeli fenyőfához, óvatosan letört róla egy újabb ágat.
- Hagyomány? - kérdezte Loki értetlenül. - Az, hogy úgy dolgoztatjátok magatokat, mintha napszámosok, vagy cselédek lennétek? Kissé fura módja ez a napforduló megünneplésének...
- Nem, nem így értettem! - nevette el magát Samerah jókedvűen. - Az a hagyomány, hogy ilyenkor... a mai napon, egészen a lakoma megnyitásáig nem használunk varázslatot. Nem használjuk a képességeinket. Úgy csinálunk mindent, mint az egyszerű emberek. Mert a sárkányaink nélkül, csak azok lennénk mi is, nem lenne bennünk semmi különleges. Így emlékeztetjük magunkat erre. A mai nap első mágikus cselekedete az ünnepség kezdete, a tűz meggyújtása lesz a nagyteremben. Addig egyetlen sárkány sem fog ma varázslatot használni a Rendben.
- Mondom én... - nyugtázta Loki a hallottakat egy kurta bólintással. - Furák vagytok. És addig rendben is lenne, hogy van egy ilyen fura hagyományotok... De én nem vagyok sárkány, rám ez nem vonatkozik. A könyvtárban pedig én varázsoltam, nem te. Miért húztad fel magad mégis miatta?
- Én nem húztam fel magam! - méltatlankodott Samerah.
- Dehogynem! - vigyorodott el a herceg.
- Na jó... talán egy kicsit. - ismerte be Samerah végül. - De csak egy pillanatra! És csak mert elfelejtettem, hogy te nem tudsz róla, hogy nem szabad... Erről jut egyébként eszembe... - tette hozzá elmosolyodva, és odahajolva Lokihoz egy futó kis puszit adott az arcára. - ... hogy nagyon is szép munkát végeztél vele hercegem. Köszönöm!
- Ezt most bocsánatkérésnek is szántad? - kérdezte Loki vidáman hunyorogva.
- Talán igen... - felelte Samerah, és elnyomott egy újabb mosolyt. - Mi van akkor, ha igen? - kérdezte aztán, huncutul felcsillanó szemmel
- Nos, kedvesem... - mondta a herceg, nagyon komoly, szigorú képet vágva - Akkor vedd úgy, hogy el van fogadva, természetesen! - nevette el magát aztán hirtelen, és szorosan derékon kapva magához húzta Samerah-t, majd csókot nyomott a homlokára.
Nevetve és tréfálkozva karoltak egymásba és sétáltak tovább az erdei ösvényen, mígnem az út egyszer csak szélesedni kezdett előttük. Hamarosan jókedvű beszélgetés hangai ütötték meg a fülüket, néhány kanyart követően pedig Leanah-t és Beran-t pillantották meg, amint az egyik fa alatt, egy jókora rönkön üldögéltek.
- Úgy látom, nektek végül csak sikerült megtalálni azt a bizonyos ünnepi tuskót. - állapította meg Loki egy vigyor kíséretében, mikor odaértek a két sárkánynövendékhez.
- Nagyon úgy tűnik. - helyeselt Beran elégedetten bólogatva. - Legalábbis remélem, hogy ez megteszi majd, mert már a lábam is lejártam és nem sok kedvem lenne az erdő többi részén is végigcaplatni.
- Mit gondoltok, megfelel? - kérdezte Leanah és leszállt a rönkről, hogy a többiek is alaposabban szemügyre vehessék.
- Nagynak éppen elég nagy... - méricskélte Loki összehúzott szemmel a tuskót. - És kellőképp szívósnak is tűnik...
- Kibír szerinted nyolc napot? - nézett rá kérdően Samerah.
- Ez? - nevette el magát a herceg. - Akár még tizenkettőt is!
- Rendben... akkor ezt visszük... - mondta Leanah. Egy pillanatra összenéztek Samerah-val azután óvatos oldalpillantást vetettek a fiúkra. - Már csak azt kellene kitalálnunk, hogyan juttatjuk el a kastélyba...
- Én biztos nem cipelem! - közölte Loki a fejét rázva. - Nem vagyok sárkány, tehát rám ez ostoba szokás nem vonatkozik. Nem vagyok hajlandó megszakadni, még a ti kedvetekért sem hölgyek, akármilyen szépen is pillogtok rám.
- Én pedig mindig is hülyeségnek tartottam ezt a varázslási tilalmat. - állt fel Beran a rönkről, a körmét piszkálgatva, majd egy sanda kis mosollyal az arcán Lokira nézett.
- Hát akkor... azt hiszem, a kérdés el is dőlt. - vigyorgott vissza rá a herceg.
Hajszálra ugyanazzal a mozdulattal, és szinte tökéletesen egyszerre intettek mindketten a méretes fatuskó felé a kezükkel. Zöldes-arany és meleg, narancsszínű fény elegyével ragyogott fel a rönk egy pillanatra, majd úgy eltűnt az avarból, mintha soha ott sem lett volna.
- Meg is van. - mondta Beran, és elégedetten összedörzsölte a két tenyerét. - Úgyhogy akár indulhatunk is vissza.
- Nahát Beran, ejnye. - csóválta a fejét Leanah nevetve. - Így semmibe venni a hagyományt... mit fog ehhez szólni Meda? Vagy a mi jó lovagurunk?
- Beárulnál nekik, kicsi húgocskám? - vigyorgott Beran kajánul a lányra.
- Nem. - felelte Leanah, még mindig nevetve. - És biztos vagyok benne, hogy Samerah sem. De azt remélem tudod, hogy a hallgatásunkért cserébe dupla napfordulós ajándék jár, kedves bátyuskám!
- Nos, ez méltányos alkunak hangzik hugicám... - bólintott rá az ifjú sárkánytanonc kuncogva. - Megegyeztünk!
- Az ember ki se nézné a szelíd kis pofidból, hogy ilyen élelmes vagy Leah... - nevette el magát Loki is, a kis közjátékot hallva.
- Nem? - kérdezett vissza Leanah, vidámságtól csillogó szemmel. - Akkor legyen ez most... egy nagyon jó tanulólecke neked, kedves herceg. - bökte oldalba a fiút kedélyesen. - Jegyezd meg - a sárkánylányokkal vigyázni kell! Amikor a legaranyosabbak, akkor a legveszélyesebbek!
- Hogy ez milyen igaz... - dünnyögte Loki az orra alatt.
- Mondtál valamit? - kérdezte Samerah, gyanúsan mosolyogva.
- Én? - nézett rá a herceg ártatlanul. - Nem, semmit... Semmit... Elindulhatunk végre vissza?
- Remek ötlet! - kapott a szón Beran. - Menjünk, mert ha még egy percig ácsorognom kell, biztos, hogy idefagyok. És akkor aztán, hiába is várjátok az ajándékot! - fenyegette meg tréfásan az ujjával a lányokat.
- Jaj, csak azt ne! - kuncogta el magát újra Leanah. - Akkor induljunk is, rögtön!
Samerah-hoz lépve átvett tőle egy köteg fenyőágat, takarosan elrendezte őket a karjában, hogy megfelelő legyen a fogásuk, azután a két lány egymásba karolt, és elindultak vissza, az Erőd felé. Loki és az ifjú sárkánytanonc jókedvűen beszélgetve követték őket az erdei ösvényen.
- Te mit céloztál be? - kérdezte a herceg, csak úgy mellékesen. - Amikor a várba küldtük a tuskót?
- A kandallót, a nagyteremben, természetesen. - felelte Beran homlokráncolva. - Miért, te mit?
- Hát... - mondta Loki, és akaratlanul is elvigyorogta magát. - Azt hiszem, akkor teljesen mégsem törjük meg azt a hagyományt... Mert én csak az udvar közepére gondoltam, mint úti cél, amikor varázsoltam, szóval...
- Szóval ugyanúgy cipekedhetünk... - csóválta meg a fejét Beran. - Remek kilátások, mondhatom...
- Nézd a jó oldalát barátom, megint csak ezt kell mondanom! - kacsintott rá a herceg, és megeresztett egy újabb, sokatmondó kis vigyort. - Így legalább a többiek sem maradnak ki a mókából!