A Tél Sárkánya (Loki f.f. Christmas special)

4.

Szekérzörgés... kerekek csattogása... patkók koppanása a köveken... ezek voltak az első hangok, amiket meghallott. Metsző hideget érzett az arcán, és keserű, füstös, ködtől és párától nehéz levegő telepedett a tüdejére és karistolta végig a torkát. Majd hirtelen rémült, fülsiketítő nyihogás hallatszott, amit ostorcsattanás és harsány káromkodás követett, és Samerah már csak azt vette észre, hogy Loki erőteljesen megragadja és félrerántja őt két holtra vált, rettegve prüszkölő és horkantgató fekete mén útjából. A szerencsétlen állatok egy fura, zárt hintószerűség elé voltak befogva, a bakon ülő zömök, mogorva kinézetű férfi pedig épp vadul csapkodta őket az ostorral, miközben válogatott cifrasággal tovább szitkozódott.
- Mozduljatok már, ti pokolból szalajtott, nyavalyás gebék! Mégis, mi az istennyilától ijedtetek meg?! Induljatok, hogy a görcs álljon a lábatokba, hát nincs is semmi előttetek, ostoba kolbásztöltelékek! Az ember esze megáll...
Loki és Samerah értetlenül néztek az átkozódó, dühöngő kocsisra, azután egymásra. Hiszen ők maguk álltak a lovak útjában, még alig egy pillanattal ezelőtt... Lehetséges lenne, hogy a férfi nem látta őket? Amikor szinte az orra előtt jelentek meg?
A fickó még egyszer odasózott a lovak hátára az ostorral, mire azok fájdalmasan felnyihogtak, makacsul rázni kezdték a fejüket, és megint haragosan prüszköltek - de végül csak elindultak. Loki rosszallóan összehúzott szemmel nézett a távozó szekérféleség után, és csak még jobban elborult az arca, amikor meglátta, hogy a férfi újabb ütésre emeli a kezét.
- Na, ebből elég... - morogta maga elé, és olyan mozdulatot tett a mutatóujjával, mintha épp tekergetne körülötte valamit. Egy percig úgy tűnt, semmi sem történik, de aztán az éppen megint a levegőbe lendülő ostorszíj visszacsapódott, és a lovak háta helyett a tulajdonosa homlokát találta el.
- Tudom, hogy ráfért a leckéztetés... mondta Samerah, szintén a kocsi után nézve. - De azért ezt mégsem kellett volna...
- Miért? - fordult Loki a lányhoz. - Megérdemelte.
- És ha véletlenül a szemét találod el? Megvakíthattad volna...
- Azt is megérdemelte volna. - közölte a herceg vállvonogatva. - És különben is... - tette hozzá elvigyorodva - Így legalább tényleg van miért szitkozódnia!
A fura szekér a kocsisával együtt rég eltűnt már a szemük elől, de a fájdalmas, dühös káromkodás még mindig elhallatszott hozzájuk.
Samerah elfojtott kis mosollyal ingatta a fejét, a hercegre nézve. Hiába, Loki sosem változik... Képtelen kihagyni a lehetőséget, ha megtréfálhat valakit, különösen, ha az illető még rá is szolgált valamivel arra, hogy kitoljon vele.
- Lássuk, hol is vagyunk... - nézett szét maguk körül a herceg. Most, hogy végre semmi nem vonta el a figyelmüket, volt alkalmuk alaposabban is szemügyre venni, hová is kerültek. Egy koszos, szűk kis sikátorban álltak, a füsttől és a piszoktól szürkére színeződött téglafalak között, ide hátráltak be az ijedtségtől megbokrosodni készülő lovak elől. Az előttük elterülő utca sem tűnt egyébként sokkal tisztábbnak...
- Hát, ez elég hervasztó képet fest a midgardi városokról... - állapította meg Loki. - Határozottan... mocskosak. És érzed, milyen büdös és keserű itt a levegő? Valósággal marja a torkomat...
- Igen... - bólintott rá Samerah töprengve. - Igazad van. De nem kellene általánosítanunk. Ez csak egy város, és egy város még nem jelenti, hogy az egész világ is ilyen...
- Nem látom okát, hogy mitől lenne más. - fintorgott a herceg. - De nem is azért jöttünk, hogy a városaikkal ismerkedjünk. Menjünk, nézzük meg azokat karácsonyfákat, mielőtt lejárna az időnk. Nem is értem, mit keresünk itt, ebben a koszlott, sötét utcában, amikor közvetlenül a parkba kellett volna megérkeznünk...
Még egy lépést sem volt idejük tenni azonban, amikor egy hangos - és a kásás hangból ítélve feltehetően részeg - kiáltás harsant mögöttük.
- Hát ti meg honnan pottyantatok ide?!
Egyszerre mozdultak meg, egyszerre fordultak hátra meglepetten, és két meglehetősen elhanyagolt külsejű, szemlátomást nem teljesen józan fiatal férfit láttak, amint a sikátor falát támasztották és gyanús, nem éppen jóindulatú vigyorral őket méricskélték.
- Nem hallottad, cimbora? - szólalt meg a hozzájuk közelebb álló, hosszú, barna kabátot viselő figura. Piszkosszőke, majdnem vállig érő haja volt, világoskék szeme, és egy szintén barna, elnyűtt kalapot viselt, ami egy helyen mintha be is horpadt volna. - Az én Joe barátom azt kérdezte, honnan a kénköves pokolból kerültetek ide!
- Érdekes... - nézett végig Loki a fura alakokon, és kíváncsian felvonta a szemöldökét. - Ezek szerint, ti láttok minket?
- Persze, hogy látunk! - horkant fel reszelősen nevetve a magas, szőke fickó. - Még jó, hogy látunk, nem vagyunk vakok!
- De nem ám, cimbora! - nevetett most már a másik is, aki eddigre valahogy melléjük került, és most Samerah-t mustrálgatta. Valamivel alacsonyabb volt, mint a társa, borostás, barna hajú, barna szemű - és semmivel sem kevésbé rossz kinézetű... - Nem bizony, nem vagyunk vakok! Jól látjuk, amit látni kell! - nevetgélt tovább, és ahogy közelebb hajolt hozzájuk, hogy alaposabban is megnézze őket, Loki orrát tömény alkoholbűz csapta meg. A fickó tehát nem csak ránézésre volt minimum csontrészeg...
- Mit szólsz hozzá, Will? - ragadta meg a férfi hirtelen Samerah karját. - Micsoda helyes kis madárkát fújt ide nekünk a szél? Formás, csinos darab, kár lenne csak úgy futni hagyni...
- Vedd le róla a mocskos kezedet! - mordult fel Loki hirtelen, és a fickónak még megmozdulni sem volt lehetősége, már torkon is ragadta, majd egyetlen mozdulattal a téglafalhoz kente. Aranymarkolatú tőrök villantak meg a kezében, emberi szemnek szinte láthatatlan gyorsasággal. Az egyiket a foglya nyakának szegezte, míg a párját Samerah-nak dobta, hogy a lány a másik haramiát is sakkban tarthassa.
- Ha még egyszer hozzáérsz, az lesz az legutolsó dolog, amit életedben tettél... - sziszegte a herceg fenyegetően. - Megértetted?!
A fickó nem tudott felelni, csak hevesen bólogatott, miközben hörögve fulladozott Loki satuként szorító ujjai között.
- Csak nyugalom, barátom! - próbálta menteni a helyzetet a másik férfi, feltartott kezekkel hátrálva a tőrt rászegező, ugrásra készen álló Samerah elől. - Nem akarunk semmi zűrt! Engedd el a társamat... és már itt sem vagyunk, a színünket sem látjátok többet, esküszöm...
A herceg még egy pillanatig mogorva, dühös képpel meredt a foglya arcába, azután elrántotta a faltól és nagy lendülettel a cimborája mellé taszította. A szőke férfi úgy kapta el az éppen hasra esni készülő társát, hogy közben le sem merte venni a szemét a még mindig támadásra készen várakozó Samerah-ról. A lány fenyegető mosollyal állt vele szemben, a pengét még mindig rászegezve, a fickó arcáról pedig szinte csak úgy sütött a döbbenet, mintha az ilyen határozott fellépés egy nő részéről, számára teljesen idegen és elképzelhetetlen dolog lenne. Hátrálva kezdtek távolodni a két „fura idegentől", majd néhány lépés után sarkon fordultak, és eliszkoltak. Samerah még tisztán hallotta, ahogy a barna hajú férfi köhögve, krákogva azt mondja a másiknak: „Az ördögbe is, az a kölyök kis híján elroppantotta a nyakamat... A fene se gondolta volna, hogy ennyi erő van egy ilyen simaképű, nyikhaj kis suhancban..."
- Jól vagy, Sameh? - fordult felé Loki, némi aggodalommal a hangjában. - Minden rendben?
- Igen... - bólogatott Samerah, és még egyszer a támadóik után nézett. - Minden a legnagyobb rendben...
- Még jó, hogy nem jöttem fegyvertelenül. - morogta Loki a fejét csóválva, miközben a csizmája szárába süllyesztette a tőrét. - Az jobb lesz, ha nálad marad, amíg itt vagyunk. - mondta aztán, mikor a lány vissza akarta adni neki a másik pengét. - Csak a biztonság kedvéért... És ugyanezért... nem szeretném, ha akár csak egy kicsit is lemaradnál tőlem. Rendben?
Samerah egy aprót biccentett csak az egyetértése jeleként, és miután eltette a fegyvert, megfogta Loki felé nyújtott kezét.
- Hogy lehet, hogy ezek ketten láttak minket, az a kocsis pedig nem? - kérdezte, mikor már az utcán jártak.
- Nem tudom... - felelte Loki elgondolkodva és folyamatosan a járókelőket, meg a környező utcákat pásztázta. - De mivel akkor, abban a pillanatban jelentünk csak meg... Talán azért nem látott bennünket, mert még nem materializálódtunk teljesen.
- A lovai viszont mégis megláttak minket... - jegyezte meg Samerah töprengve.
- Lehet, hogy a midgardi lovak értelmesebbek, mint a midgardi emberek... - mondta erre a herceg sötéten. Samerah halkan kuncogni kezdett, mire Loki is elnevette magát, és elengedve a kezét, inkább belekarolt a lányba, a nagyobb biztonság kedvéért. Egyrészt, mert így sokkal kisebb volt az esélye, hogy elsodorják őket egymástól, másrészt, ahogy elnézte, itt az együtt sétáló pároknál ez volt a szokás, ő pedig nem akart a szükségesnél jobban kitűnni a tömegből. Így is megnézték már őket jópáran az öltözékük miatt, és ebből, valamint abból, hogy senki nem ütközött beléjük, arra következtetett, hogy most már mindenki számára tökéletesen jól láthatóak. Körülöttük egyébként mindenfelé emberek siettek a dolguk után, a férfiak hosszú kabátokban és fura, magas kalapokban, a nők prémes köpenyekben és a földet söprő szélesen elterülő szoknyákban. Rengeteg ló járta az utakat, ahhoz hasonló kocsiféleségeket húzva, mint ami a megérkezésükkor kis híján legázolta őket. Egyre nagyobb érdeklődéssel szemlélték ezt a furcsa, idegen világot, ahová csöppentek, de valamiért határozottan az az érzés motoszkált mindkettejükben, hogy nem egészen ott vannak, ahová jönni terveztek... Samerah volt az végül, aki ezt hangosan is szóvá tette.
- Loki... - kezdte óvatosan. - Tulajdonképpen... pontosan hová is kellett volna megérkeznünk?
- Midgardra, a Central Parkba, New York városába, valamikor 1992. december 24.-ének éjszakáján, földi időszámítás szerint.
- És szerinted... jó helyen járunk? - kérdezte a lány, újra körülpillantva. Ha az olvasmányai alapján helyesen tudta, akkor most mindenütt gépjárműveket és villanyvilágítást kellett volna látnia, hiszen a Földnek mostanra már elég fejlettnek kellett lennie technikailag... de a ló vontatta kocsik, a sáros, kövezetlen utak, na meg a számukra furcsa ruhák, amiket az emberek hordtak, nem egészen ezt sugallták...
- Hát... - mondta Loki, az állát vakargatva. - Az igaz, hogy szemlátomást nem éjjel van...
Szavait a ködös levegőn átszűrődő, bágyadt, téli napfény is alátámasztotta, ami alapján talán, ha kora délutánra járhatott az idő.
- Azt hiszem, legjobb lesz, ha megkérdezünk valakit, hogy hol is vagyunk. - jelentette ki Samerah, és mire a herceg felocsúdott, már oda is lépett egy jól szituáltnak tűnő, idősebb úriemberhez.
- Sameh, ne! - sziszegte a fülébe mérgesen Loki, de a lány nem hallgatott rá, bájos mosollyal az arcán megszólította azt az ember.
- Bocsásson meg uram! Meg tudná mondani, milyen évet írunk?
- Bolondozol velem, lányom? - nézett rá az őszes hajú, testes férfi mogorván. - Nem vagyok híve az ilyen ostoba tréfáknak! Egyébként is, mi ez a szégyenletes maskara rajtad?
- Biztosíthatom, hogy a kisasszonynak nem állt szándékában a bolondját járatni önnel. - szólalt meg most Loki is. - Tisztelettel és teljesen komolyan kérdezett valamit az imént. Szeretném, ha maga is így felelne neki, és megmondaná, milyen év is van most.
Volt valami a hangjában, és a beszédstílusában... egy különös, alig észrevehető kis mellékzönge... Valami, ami arra késztette az idősödő úriembert, hogy megfeledkezve a felháborodásáról, válaszoljon a kérdésükre.
- Az úr 1849. esztendeje van, gyermekem. - mondta, és most már sokkal kedvesebben nézett Samerah-ra, mint ahogy tette azt az előbb. - Viktória királynő uralkodásának tizenkettedik éve.
- 1849? - kérdezett vissza Loki döbbenten.
- Úgy bizony, fiatal barátom. - felelte a férfi, nem kevésbé meglepve az ifjú reakcióján.
- És milyen nap van?
- Hát Szenteste napja, természetesen! De most már elég legyen az idétlen tréfákból fiatalok! Ünnep ideje van, menjetek szépen haza, a családotokhoz!
- Persze, máris megyünk! - vette át a szót ismét Samerah, mert a herceg még mindig le volt fagyva attól, amit most hallottak. - Csak még egy kérdés... Melyik város ez?
- Na, most már tényleg elég, szemtelen kölykök! - fortyant fel újra az úr, és felháborodva igazgatni kezdte a nyakkendőjét. - Eredjetek a dolgotokra, és ne zargassátok a tisztességes, becsületes embereket a bolondságaitokkal!
- Melyik... városban... vagyunk? - szűrte a fogai között a szót, hirtelen ismét a hangjára találva a herceg. - Halljam?!
A férfi egy pillanatra elnémult, mintha a torkán akadt volna az iménti felháborodása, azután halkan krákogott párat, és mérgesen így válaszolt:
- Londonban vagyunk, a Brit Birodalom fővárosában, ti ostoba, tudatlan fajankók! És most már komolyan takarodjatok az utamból! Nem tudom, melyik bolondokházából szalajtottak benneteket, de ha továbbra is zaklatni merészeltek, Istenemre mondom, rendőrért kiáltok!
- Melyik istenre? - bukott ki a kérdés Lokiból, és szemtelenül elvigyorodott, mire a „tisztességes úriember" úgy felfújta magát, mint egy mérges pulykakakas és dühtől vöröslő arccal elcsörtetett, faképnél hagyva a két fiatalt az utca közepén. Samerah egy percig még csodálkozva nézett a férfi után, nem értve, hogy mivel haragították így magukra, azután hirtelen vidám, csilingelő kacagás tört ki belőle.
- London! - csóválta a fejét nevetve. - London, 1849!
Ragadós volt a jókedve, mert a következő pillanatban már Loki is vele nevetett, a faramuci helyzet ellenére is.
- Hát, azt hiszem hercegem... - szólalt meg kisvártatva újra a lány, még mindig a nevetéstől csukladozva. - Itt ebben a varázslatban valami... valami nagyon félrement... Egyáltalán hol van ez a London?
- Fogalmam sincs. - közölte Loki vidoran. - Csak annyit tudok, hogy az is egy midgardi város, de hogy pontosan hol...
- Midgardi város? - kérdezett vissza Samerah, tovább nevetve. - Ez egészen biztos?
- Igen, biztos. - felelte a herceg, összehúzott szemöldökkel. - Miért?
- Akkor legalább a bolygót eltaláltuk... - vidult tovább Samerah. Erre már Loki is elnevette magát, újra.
- Igen, a bolygót, azt el... - mondta. - Meg az időszakot is, elvégre a Szenteste napja... az karácsonykor van, nem?
- De, igen, azt hiszem...
- Akkor, ha már így alakult, használjuk ki a helyzetet! - dörzsölte össze egy pillanatra a két tenyerét a herceg, azután egy mozdulattal megint a karját nyújtotta Samerah-nak, amit a lány el is fogadott. - Nézzünk körül egy kicsit, ha már itt vagyunk! Elvégre karácsony van, és ebben a városban is csak akad egy olyan karácsonyfa, vagy mi a szösz...