A Tél Sárkánya (Loki f.f. Christmas special)

6.

- Így ni! Most már aztán tényleg kiköpött úgy festesz, mint a megboldogult sógorom... - jelentette ki a fogadós, miközben ügyes kézzel és fürge ujjakkal igazgatta Lokin, az ifjú számára egyébként meglehetősen furcsának tűnő nyakkendőt. Már újra a közös helyiségben voltak és arra vártak, hogy Samerah és a fogadós felesége is visszajöjjenek végre. A terem időközben egy kicsit átalakult. A lépcső korlátjára, és körben, végig a falakra örökzöldekből font fűzérek és koszorúk kerültek. Minden jel szerint egy nagy, közös karácsonyi vacsorára készültek a fogadó összes vendégével, mert minden asztalt összetoltak középen, és három cselédlányka éppen azzal foglalatoskodott, hogy minél szebb és ünnepibb terítéket varázsoljon rájuk. Ügyet sem vetettek a hercegre most, hogy a szokatlan öltözékétől megszabadult. És más sem igazán figyelt fel rá így, hiszen valóban egy tipikus „viktoriánus úriember" benyomását keltette a helyi szokás szerint szabott fekete nadrágban és zakóban, a fehér lenvászon ingben, és az ezekhez viselt, smaragdzöld, hímzett selyemmellényben. Egy különösen jól sikerült ceruzarajzot nézegetett éppen, amit Wilbur nyomott a kezébe, miután felsegítette rá a zakót. A kép Martha néhai öccsét, Harry-t ábrázolta, és amennyire ezt egy rajz alapján meg lehetett állapítani, a fiú tényleg meglehetősen hasonlított Lokira.
- Mi történt vele? - kérdezte a herceg, és visszaadta a fogadósnak a képet.
- Ó, hát ez egy meglehetősen szerencsétlen história... - mondta a férfi, és miután zsebre vágta a rajzot, megint a nyakkendővel kezdett babrálni. - Tudod fiam, a feleségem családja... hát, nem volt éppen gazdag, mit szépítsem... Az öccse volt az egyetlen fiúgyerek... Meglehetősen tehetséges volt és egy jómódú úr a pártfogásába vette. Fizette a taníttatását és amikor elég idős lett, katonai iskolába is elküldte. A kölyök okos volt, megnyerő modorú, érzéke is volt a hadi dolgokhoz... csakhamar tiszt lett belőle, őfelsége lovasezredénél. Aztán ahogy az már lenni szokott, a társai persze belevitték a rosszba... a kártyázásba, az italozásba... Állítólag elcsábított valami fiatal grófnőt is, és amikor a férj ezt megtudta, párbaj kerekedett a dologból...
- És gondolom, ő húzta a rövidebbet... - mormolta maga elé a herceg.
- Ahogy mondod fiam. - hagyta rá a fogadós. - Ahogy mondod...
- Máris kész vagytok, Wilbur drágám? - jelent meg mellettük csivitelve Martha asszony. - Remek, remek! Akkor itt az ideje megnéznetek, én mit alkottam. Gyere le kedveském, már csak rád várunk!
Loki elnyomott egy mosolyt. Volt alkalma a délután folyamán megfigyelni az itteni „női" divatot, amit néha ugyancsak nevetségesnek talált. Ennek megfelelően, már készítette is magában a gunyoros kis megjegyzéseket, amint a lépcső felé fordult - de az összes a torkán akadt, ahogy Samerah megjelent odafent, a galérián. A lány valósággal lélegzetelállítóan festett. Mélyzöld, fehér prémszegélyes bársonyruha volt rajta, és a szabás fazonja, valamint az itt megszokott, széles szoknya csak még inkább kiemelték a karcsúságát. Piros selyemszalag futott körbe a derekán öv gyanánt, amit hátul tetszetős, csinos kis masnivá kötöttek össze, és ahogy a szoknyát egy kicsit megemelve óvatosan letipegett a lépcsőn, az anyag alól egy pillanatra kivillant a fehér selyemharisnyás, karcsú bokája és az apró kis topánkákba bújtatott pici lába is. A haját szintén az itteni szokás szerint tűzték fel, valami kontyszerű frizurába, amiből bájos kis loknik göndörödtek alá a vállaira. Martha asszony még egy fehér gyöngyökből álló nyakláncot is kerített rá, a hajába, és a ruhája mellére tűzött, piros bogyós kis magyalcsokrocska mellé, csak hogy még tökéletesebb legyen az összhatás.
- Drágám, most igazán kitettél magadért! - mondta a fogadós elismerően, és elégedett mosollyal csókot nyomott a felesége arcára. - A kishölgy olyan szép így, akár egy életre kelt, karácsonyi ajándék... Nincs igazam, fiatal barátom?
Loki azonban nem válaszolt, csak továbbra is döbbent csodálattal nézte Samerah-t. Még akkor is nehezére esett megszólalni, mikor a lány végül odalépett hozzá. Egy percig csak álltak egymással szemben némán, azután Samerah elmosolyodott és közelebb hajolt a herceghez.
- Ne merészelj nevetni! - súgta oda neki, és ettől aztán végre Lokinak is megjött a hangja.
- Eszembe sem jutna, kedvesem... - biztosította a lányt komolynak szánt képpel, de a szája sarka közben meg-megrándult, mintha a mosolyát próbálta volna visszafojtani. - Még csak meg sem fordult a fejemben... ahhoz túlságosan is gyönyörű vagy...
- Hát, ez igazán kedves tőled, hercegem. - bókolt Samerah egy tréfás kis fejbólintással. - Egyébként te is nagyon... fess vagy így, ha szabad megjegyeznem... - mondta és elnevetve magát, egy finom mozdulattal igazított egy kicsit Loki nyakkendőjén. Erre már a herceg is tényleg nevetésben tört ki és szorosan a kezébe fogva Samerah mindkét kezét, gyöngéd csókot lehelt az ujjaira.
- Gyönyörű vagy... - mondta újra. - Egyszerűen... csodaszép. Olyan vagy, mint azok a porcelánbabák a képeken... Nem is merek ennél jobban hozzád érni, nehogy véletlenül összetörjelek...
- Jaj, ez olyan... - szipogta elérzékenyülve Martha asszony, és a köténye sarkával megtörölte a szemét. - Olyan kedves...
A fogadós mosolyogva átölelte a feleségét, és a fülébe súgott valamit. Az asszony erre halkan elnevette magát és meglegyintette a férjét a fakanállal, ami valahogy mostanra megint a kezébe került.
- Na jól van elég az... érzelgésből. - mondta aztán. - Gyerünk az asztalhoz fiatalság! Hamarosan tálaljuk a vacsorát!