A Tél Sárkánya (Loki f.f. Christmas special)

8.

Jó ideje rótták már az útjukat a fák között, de még mindig, mindenhol csak az erdő vette őket körül. Semmi jele nem volt annak, hogy ritkulni kezdene a rengeteg és közelednének végre a városhoz. Samerah az út során végig, folyamatosan melegítette a kislányt, aki az egész napos fagyoskodástól kimerülten, végül szépen el is aludt a karjában. 

- Akarod, hogy vigyem egy kicsit? - kérdezte halkan Loki, átkarolva a lány vállát. - Szívesen átveszem, csak szólj.
- Nem kell, még bírom. - rázta meg a fejét Samerah, majd aggodalmas pillantással körülnézett. - Nem kellett volna már... kiérnünk az erdőből?
- Nem tudom... - vonta meg a vállát Loki. - Elméletben... már el kellett volna érnünk azt a tisztást, ahonnan indultunk... De nem tudom pontosan, mennyire mentünk be mélyen az erdőbe, mire rátaláltunk, és amilyen egyforma itt minden...
- Remélem, nem azt akarod ezzel finoman elővezetni, hogy eltévedtünk... - sóhajtott fel Samerah elgyötörten.
- Eltévedni? - méltatlankodott halkan a herceg. - Dehogy is, hogy jut eszedbe ilyesmi... Különben is, azt hittem, egy sárkány nem téved el...
- Egy sárkány nem is, hercegem. - közölte a lány. - De elfelejted, hogy most végig te navigáltál!
- Vagyis azt akarod mondani, hogy én viszont eltévedek? - vigyorgott rá Loki, de a mosolya mögött érezni lehetett a hangjában egy kis sértettséget.
- Vegyük elő inkább azt az iránytűt... - tért ki a kérdés elől Samerah.
- Elővenném, ha meglenne...
- Loki, ne... - sóhajtott fel újra a lány. - Nem dobhattad el azt a fenyőtüskét, nem lehettél ennyire könnyelmű...
- Nem dobtam el, épp csak nem találom... Biztos kiesett a zsebemből...
- Vagy a másik zsebedbe tetted.
- Csak tudnám, ha oda tettem volna Sameh... - morogta Loki az orra alatt. - Szépen kérlek, ne bosszants fel...
Halk, csengő nevetés hangzott fel ebben a pillanatban, és ők körülnézve egy lányt pillantottak meg az egyik fa törzsének támaszkodva. Magas volt, karcsú, szikrázóan fehér, csuklyás köpenyt viselt, és egyáltalán nem tűnt elveszettnek az erdőben. Ellenkezőleg, nagyon is idevalónak látszott...
- Megtudhatnánk, mi ilyen mulatságos? - szólt oda neki a herceg egy kissé mogorván, még mindig a zsebeiben kutatva.
- Hát... ti. - felelte a lány, és megint halkan nevetni kezdett. - Ti, ahogy így civakodtok. Nagyon aranyosak vagytok.
- Remek, igazán örülök, hogy sikerült így elszórakoztatnunk... - dohogott tovább Loki. Samerah nem szólalt meg, csak kíváncsian fürkészte a fa mellett álló lányt, aki most ellökte magát a törzstől, aminek eddig támaszkodott és lassan odasétált hozzájuk.
- Szép dolog volt tőletek, hogy megkerestétek. - mondta, és finoman végigsimított a Samerah karjában alvó kislány haján. - Pedig nem volt muszáj segítenetek. Nyugodtan elmehettetek volna, ebben a pánikban és fejetlenségben senkinek nem tűnt volna fel. Nem tartoztok ehhez a világhoz, semmi dolgotok itt.
- Honnan tudod, hogy... nem vagyunk idevalók? - kérdezte a herceg döbbenten. A lány erre mosolyogva felé fordult, és ettől a mozdulattól egy kicsit hátrébb csúszott a köpenye csuklyája. Loki, ezután, ha lehet csak még inkább megdöbbenve bámulta. Ha ők kitűntek a földiek közül... akkor ez a lány aztán végképp nem illett közéjük. Nagyon... nagyon furcsa volt... Loki nem tudta volna megmondani a korát. Az arca alapján nagyon fiatalnak tűnt... fiatalabbnak még náluk is, de a haja... a haja hófehér volt, a szeme pedig ezüstszínű, amilyet a herceg még soha máshol eddig nem látott, és olyan mély tudásról, annyi tapasztalatról és bölcsességről árulkodott, ami azt sugallta, hogy sokkal... sokkal idősebb, mint ahogy ő azt el tudná képzelni...
A fura lány továbbra is csak mosolygott rájuk.
- Nem vagytok idevalók. - mondta újra. - És nem a ti dolgotok volt őt megmenteni. Mégis megtettétek. Ez egy nagyon kedves, és önzetlen cselekedet volt tőletek. Köszönöm. - nyújtotta feléjük mindkét karját.
Sem Loki, sem Samerah nem értették a mozdulatot. Mindketten ugyanazzal az értetlenséggel néztek rá egy darabig, azután a herceg végül bizonytalanul megszólalt.
- Ne haragudj, de... Ezzel most... mit akarsz?
- Hát segíteni nektek! - kacagott fel a lány. - Mi mást akarnék? Csak adjátok ide a kezeteket!
A herceg és Samerah összenéztek azután, némi hezitálást követően, mindketten a kezüket nyújtották a furcsa, különös lánynak. Szinte rögtön ezüstfehér fény vette körül mindannyiukat, és utóbb mind a ketten esküdni mertek volna rá, hogy hófehér és ezüst színekben pompázó szárnyakat láttak feltűnni egy pillanatra, mielőtt a fény olyan erőssé vált volna, hogy elvakította őket. Mire kitisztult a látásuk, a lány nyomtalanul eltűnt. Akárcsak Samerah szárnyai... Az erdő szélén találták magukat, nem messze attól a helytől, ahonnan korábban Lucy keresésére indultak. Újra visszakerültek rájuk a fogadóséktól kapott ruháik is, a kislány pedig épp mocorogva kezdett ébredezni Samerah karjában, amikor az erdőből kilépő egyik keresőcsapat észrevette őket. Lucy apja kis köztük volt.
- Ez meg mi volt? - kérdezte a lány suttogva... - Loki... mégis mi volt ez? Ki volt ez?
- Nem tudom... - mondta a herceg a fejét rázva. - Fogalmam sincs, tényleg... De azt hiszem...
- Igen?
- Azt hiszem... Nem tudom Sameh, nem tudom... Lehet, hogy mi most... egy igazi karácsonyi angyalt láttunk?
- Hol vagyunk? - dünnyögte Lucy álmosan, a fejét még mindig Samerah vállára hajtva.
- A város határában. - felelte neki a lány. - Most már biztonságban vagy. Apukád is mindjárt itt lesz érted.
- Hová lettek az angyalok?
- Angyalok? - kérdezte Loki, és a mutatóujját a szája elé téve jelezte Samerah-nak, hogy ne mondjon semmi mást, a többit bízza rá. A kislány ugyanis, úgy látszott, nem ismeri fel bennük a korábbi megmentőit. - Miféle angyalok, kicsi?
- A két angyal, akik rám találtak az erdőben...
- Biztos csak álmodtad picim. - mondta a herceg kedvesen. - Tudod, éppen aludtál, egy fa alatt, amikor megtaláltunk. Nagy szerencséd van, hogy nem történt semmi bajod. Veszélyes dolog ám elaludni idekint, ilyen nagy hidegben...
Időközben odaért hozzájuk a mentőcsapat is és Samerah végre átadhatta a kislányt az örömtől és a megkönnyebbüléstől könnyező édesapjának. Ezután percekig nem tudtak megszabadulni a gratulációk és a köszönetnyilvánítások gyűrűjéből. Mindenki megölelgette, mindenki összecsókolgatta őket és mire visszaértek a városba, Loki már nem érezte a vállait a rengeteg barátságos lapogatástól és azt hitte, soha többet nem tud majd megfogni semmit, annyiszor szorongatták meg ez alatt a rövid idő alatt a kezét. Éppen hogy visszaértek a fogadóhoz, mikor a közeli templom harangjai elkezdték kongatni az éjfélt. Erről aztán mindenkinek eszébe jutott a mise, és Samerah tervezett „bemutatkozása" is a templomban, és mire a két fiatal észbe kaphatott volna, már ismét az utcán találták magukat, csak ezúttal a kerület központja felé tartva. Úton a templom felé is még sokan megálltak mellettük, hogy megköszönjék nekik, amit a kis Lucy-ért tettek.
- Ha még egyszer végig kell ezt hallgatnom, az lesz a vége, hogy teljesen el fogok telni magamtól, és még én is elhiszem majd, hogy tényleg valami rendkívüli dolgot csináltunk... - mondta Loki halkan, miután egy kedves idős házaspár, akiket egyébként se a fogadóban, se az erdőnél nem láttak, szintén kifejezte nekik a háláját. - És már komolyan nem érzem az ujjaimat... - tette hozzá a kezét rázogatva. - Ugye megmondtam neked, hogy a midgardiak furák? Ez a kézfogás-dolog is... még egy ilyen szerfelett ostoba szokást... na, nem mintha a többi értelmesebb lenne...
- Jaj, ne morgolódj már annyit. - kérte Samerah halk kuncogással, és odahajolva a herceghez kedvesen puszit nyomott az arcára. - És igenis legyél csak büszke magadra! Én az vagyok...
- Tényleg? - kérdezte Loki, és huncut kis vigyor ült ki az arcára egy pillanatra. - Mármint hogy... magadra vagy büszke? - incselkedett a lánnyal. - Vagy rám?
- Mindkettőnkre, természetesen! - közölte Samerah nevetve. - Tehát rád is.
Nevetgélve, és kedves kis piszkálódásokba merülve tették meg a hátralévő utat, mígnem aztán, pár lépésre a templomajtótól, Samerah egyszer csak megtorpant.
- Megtennél nekem valamit, hercegem? - kérdezte halkan, szinte suttogva.
- Persze kedves, amit csak szeretnél. - mondta Loki szórakozottan.
- Vigyél haza... Kérlek, vigyél haza, de nyomban!
- Mi? De miért? - hökkent meg a herceg. - Sameh, mi van veled? Hirtelen egészen sápadt lettél...
- Azt hiszem, bepánikoltam... - motyogta a lány, és olyan erősen szorította Loki karját, hogy belefehéredtek az ujjai.
- Bepánikoltál? - kérdezett vissza Loki értetlenül. - Te? Mégis, mitől?
De alig hagyta el a száját a kérdés, már sejtette is, mitől ijedt meg így a lány.
- Az énekléstől? - kérdezte, és egy pillanatra megcsuklott a hangja, amikor megpróbálta elnyomni a feltörni készülő nevetését. - Komolyan attól lettél ilyen ideges? Jaj, Sameh...
- Igen, attól! - motyogta összeszorított fogakkal Samerah. - Vigyél el innen, kérlek...
- Nem kedves, szó sem lehet róla. - mondta Loki határozottan, és szembefordítva magával a lányt, finoman homlokon csókolta, hogy megnyugtassa. - Megígértük, hogy énekelsz itt ma este, és énekelni is fogsz. Nem értem, mitől ijedtél így meg, hiszen otthon is annyiszor énekeltél már közönség előtt... akkor sosem voltál ideges...
- Dehogynem! Akkor is mindig ideges voltam, csak te nem láttad. És az Erődben énekelni... az más, ők a családom... de idegeneknek...
- Mi is mindig ott voltunk, Thorral. - vetette közbe a herceg, csak hogy kizökkentse a lányt, és rámutasson, mennyire ostobaság a félelme. De nem igazán vált be az érvelése...
- Ti nem vagytok idegenek. - mondta Samerah halkan, és egy pillanatra zavart pír futotta el az arcát. Loki meglepetten hallgatott el, nem számított ilyen feleletre. Néhány percnyi némaság után azonban megköszörülte a torkát, és megpróbálta újra jobb belátásra téríteni a lányt.
- És a kocsma? - kérdezte. - A városban? Ott aztán tényleg idegenek voltak...
- Azt csak a te kedvedért csináltam. Csak azért, mert te kérted...
Ez a válasz aztán megint bennrekesztette a hercegben a szót, de csak egy pillanatra.
- Akkor csináld most ezt is az én kedvemért. - kérte, és bíztatóan magához ölelte Samerah-t. - Menni fog... Menni fog ez is, majd meglátod! Egyébként is, egy sárkány nem futamodik csak úgy meg, nem igaz?
Samerah elnevette magát és a herceg mellényébe fúrta az arcát.
- Még csak nem is értem, amit énekelnem kellene... - motyogta bele a zöld selyemanyagba, de a hangjában már egészen halkan egy kis vidámságot is lehetett hallani, az idegesség mellett.
- Hogyhogy nem érted? - kérdezte meglepetten Loki.
- Valami itteni holt nyelven van a dal... latinnak mondták, azt hiszem...
- Sameh... - sóhajtott fel a herceg nevetve. - Kicsim, ugyan már... Hány nyelvet is beszélsz az univerzumbéli több ezerből?
- Tizenkettőt...
- Na látod! Ez sem fog kifogni rajtad! Pláne, hogy csak egyetlen dal...
- Hát itt vagy, kedveském! - csendült fel a közelükben Martha, a fogadósné hangja. - Gyere, gyere, már kezdenünk kellene! Mindenki csak téged vár!
- Menjen csak előre Martha, mi is rögtön követjük. - mondta Loki az asszonynak, majd amikor az egy helyeslő bólintást követően eltűnt a nagy, boltíves faajtó mögött, átkarolta a még mindig ideges, és kissé remegő Samerah-t és bevezette a templomba.