A Tél Sárkánya (Loki f.f. Christmas special)

7.

Az egész terem felbolydult a hír hallatán, hogy nyoma veszett egy kisgyereknek. Martha leültette a kétségbeesett férfit az asztalhoz, belediktált egy pohár brandy-t és mialatt a férje a keresést kezdte szervezni, ő részletesen kiszedte George-ból, hogy mi is történt.
A kislányt Lucy-nak hívták, nyolc éves volt és a város melletti erdőben lévő kis tóhoz ment korcsolyázni délután, a többi gyerekkel együtt a kerületből. Sötétedésre mindenki rendben haza is érkezett, ő azonban nem, és egyik társa sem tudott visszaemlékezni rá pontosan, hogy mikortól nem volt Lucy velük. Az édesanyja betegen nyomta az ágyat az üzletüktől pár saroknyira lévő otthonukban, az apja pedig sokáig dolgozott a műhelyben, és csak most, a munka után hazatérve vette észre, hogy a kislánya nincs meg.
Hamarosan a fogadó szinte minden vendége útra készen állt, vastag köpenyekbe burkolódzva és lámpásokkal felszerelkezve. A keresőcsapatok szinte maguktól összeálltak és mire az erdő széléhez értek, a kerületből is jópáran csatlakoztak még hozzájuk. Loki és Samerah szintén ajánlkoztak, hogy segítenek és most a többiekkel együtt ők is az erdőt rótták, a kislány után kutatva.
- Rendben Thomas, akkor ismételjük csak át még egyszer... - mondta Wilbur már nem is számolták, hányadjára, mielőtt útjukra engedte volna őket.
- Szőke copfos, kék szemű kislány. - sorolta Loki engedelmesen. - Szürke ruha, fekete csizma, barna kabát, sötétkék, kötött nagykendő. Kihagytam valamit?
- Nem, semmit. - rázta a fejét a fogadós. - Nagyon vigyázzatok magatokra... És maradjatok az ösvényen, a többi részt bízzátok olyanokra, akik ismerik itt a terepet. Nem vagytok idevalósiak, nem szeretném, ha eltévednétek és a végén benneteket is keresni kellene...
Természetesen nem tartották magukat ehhez az utasításhoz, az első dolguk volt, hogy az ösvényről letérve bevegyék magukat az erdő sűrűjébe, amint olyan messzire értek, hogy a többi kereső már nem láthatta őket. A vendéglátóik aggodalma miattuk megható volt, és bár teljesen felesleges, de azért érthető is egyben. Elvégre azt mégsem mondhatták meg nekik, hogy olyan erdő még nem teremtődött a kilenc világ egyikében sem, amiben egy sárkány eltévedjen...
- Jól van, azt hiszem, ez már elég távol lesz... - állt meg a herceg a fák között. - Add a kezed...
Samerah szófogadóan nyújtotta ki felé mind a két tenyerét, Loki pedig ráhelyezett egy hosszú erdeifenyő-tüskét, amit az úton idefele szedett össze, azután a lány két kezét a saját kinyújtott tenyerébe fektette. Zöld fény izzott fel a kezében, Samerah-éban pedig kék, a fenyőtüske pedig, mintha csak egy iránytű lenne, előbb lassan, majd egyre gyorsabban pörögni kezdett. Hosszú percekig álltak így az erdő közepén, némán várakozva, de a tüske csak nem akart megállni és irányt mutatni nekik.
- Könnyebb dolgunk lenne, ha volna nálunk valami, ami a kislányé... - jegyezte meg halkan Loki. Samerah azonban nem figyelt rá, le sem vette a szemét a még mindig sebesen pörgő, sötétzöld tűlevélről. Újabb hosszú, eseménytelen percek után aztán, a tüske egyszer csak hirtelen megállt, határozottan egy bizonyos irány felé mutatva.
- Rendben... - szólalt meg újra a herceg. - Tehát arra...
Elvette a tüskét Samerah tenyeréből, majd a zsebébe süllyesztette, azután kézen fogta a lányt és elindult vele a varázslat mutatta irányba.
- Szegény gyerek... - mormolta maga elé Samerah ahogy egyre beljebb haladtak az avar borította erdőben. - Egyedül, idekint ebben a hidegben... Még szerencse, hogy nincs hó...
- Vagy épp balszerencse... - mondta Loki. - Ha lenne hó, nyomok is lennének, amiket követhetünk, és akkor talán gyorsabban rátalálnánk. De így... ezen a kőkeményre fagyott földön nem látszik meg semmi...
- Igen, ebben igazad van... - ismerte el a lány. - De abban viszont nekem van, hogy egy hóesés nem lenne most túlságosan szerencsés...
- Nem, az tényleg nem... - hagyta rá a herceg. - A tiszta ég és a holdfény valóban többet segít, hogy... mi volt ez?
- Mit hallottál?
- Nem tudom... Egy pillanatra úgy tűnt, mintha... Olyan volt mintha... mint hogyha...
- Ez gyereksírás? - kérdezte Samerah hirtelen, és elengedve a herceg kezét, tett néhány lépést előre, a fák sűrűje felé kémlelve.
- Te is hallod?
- Most már igen...
- Gyerünk! - ragadta karon újra Loki a lányt, és mindketten megszaporázva a lépteiket arra indultak, amerről a hangokat hallani vélték.
- Ott van! - torpant meg Samerah hirtelen és az egyik öles fenyő felé mutatott. Az öreg fa ágai szinte a földig lelógtak, mintha sátrat formáznának, és csak a véletlennek köszönhették, hogy a lány észrevette a tűlevelek között a bolyhos, kék, kötött kendőt. A véletlennek, na meg a hold fényének, amely hideg, ezüstös égi lámpás gyanánt világította be körülöttük az egész erdőt...
- Szegény kicsi lány... - mondta Samerah sajnálkozó fejcsóválással, és megindult a gyerek felé. Loki azonban megint elkapta a karját és visszatartotta.
- Várj! Ne menj így oda hozzá!
- Ezt hogy érted? - fordult vissza a lány értetlenül. - Hogyhogy... így?
- Előbb változz át.
- Tessék? - kérdezte Samerah hökkenten. - Te megbolondultál? Halálra akarod rémíteni szegényt? Különben sem vagyok képes átváltozni, te is tudod... és ez nem is igazán megfelelő alkalom arra, hogy próbálkozzunk...
- Nem úgy értettem, hogy teljesen. - mondta nyugodtan a herceg. - Tudom, hogy nem megy. Elég, ha csak a szárnyaidat előengeded.
- De minek? Szegényke így is biztosan rettenetesen fél, miért akarod még jobban megijeszteni?
- Nem megijeszteni akarom Sameh. Épp ellenkezőleg. Azt szeretném, ha megnyugodna.
- Na jó, ezt most magyarázd meg... - húzta össze a szemét Samerah. - Méghozzá azt ajánlom, sürgősen...
- Máris. - nyomott el egy futó mosolyt Loki. - Tudod, karácsony van. És a midgardiaknak a világmegváltó kisgyerek meg a kövér piros ruhás mellett van még egy furcsa hiedelmük ilyenkor... Azt hiszik, hogy karácsony éjjel valamiféle szárnyas, csodatévő erővel bíró lények járják a világukat, akiket ők angyaloknak neveznek... Biztos láttál róluk képeket az Erőd könyvtárában.
- Igen, pufók, félpucér, szárnyas gyerekeket giccses festményeken, de nem értem...
- Nem csak gyerekek. - vetette közbe a herceg egy újabb elfojtott mosollyal. - Szép, fiatal lányoknak is szokták ábrázolni őket, ha nem tudnád. - vigyorogta el magát, mire Samerah bosszúsan oldalba öklözte.
- Még mindig nem értem, miért akarod, hogy szegény gyerek engem is egy ilyen karácsonyi angyalnak higgyen...
- Egyszerű, kedvesem... - közölte a herceg még mindig vigyorogva. - Fiatal is vagy, szép is... meg lány is ugye... és még szárnyad is van... adta magát az ötlet...
- Hihetetlen érzékkel találod meg mindig a legrosszabb pillanatot a viccelődésre... - morogta Samerah, még mindig bosszús képpel meredve a hercegre.
- Akkor most viccen kívül. - mondta Loki elkomolyodva. - Szegény kicsike mindenképp meg fog ijedni tőlünk, hiszen nem ismer minket, idegenek vagyunk. Ha téged egy ilyen... angyalnak hisz, egy csomó kellemetlenséget megelőzhetünk. A midgardiak nagyon komolyan hisznek ezekben a lényekben és feltétel nélkül bíznak is bennük. Gondolj csak például arra a történetre, amit a fogadóban meséltek, mielőtt eljöttünk. Arról a Józsefről, akinek álmában jelent meg az angyal és...
- Jó, jó értem... - szakította félbe Samerah. - Vagy legalábbis kezdem érteni, azt hiszem...
- Arról nem is beszélve, hogy nagyon nagy szükségünk lenne most arra, hogy varázsolhassunk. - folytatta tovább a herceg. - Szerencsétlen gyerek csontig fagyott és halálra rémült. Neked csak egy érintésedbe kerülne, hogy felmelegítsd, és bőven elég hozzá az is, ha csak félig vagy a sárkányod alakjában. Ha angyalnak néz téged, semmi ilyesmin nem fog csodálkozni...
- Rendben, rendben... - sóhajtott beleegyezően Samerah. - Meggyőztél.
- Örülök neki. - mondta erre Loki egy újabb vigyorral. - Akkor viszont lássuk azokat a szárnyakat!
Samerah erre csak grimaszolt egyet, azután behunyta a szemét, és egy pillanatig elmélyülten koncentrált. Halvány, kékesfehér fény futott végig rajta, körülölelve az alakját, és amikor eltűnt, már újra a Rend ezüstszínű ruháját viselte, és a szárnyai is teljes pompájukban megjelentek.
- Megfelel? - kérdezte körbefordulva.
- Tökéletesen. - felelte a herceg, miután minden oldalról alaposan megcsodálta.
A ruhán, és a fekete tollak ezüstszegélyén meg-megcsillanó holdfény különösen varázslatos külsőt kölcsönzött a lánynak, és így már tényleg teljesen elképzelhetőnek tűnt, hogy egy midgardi, aki még sosem találkozott félig emberi alakba bújt sárkánnyal, angyalnak higgye őt.
- A szemem nem változott át, ugye? - aggodalmaskodott Samerah.
- Nem. - nyugtatta meg a herceg. - Ugyanolyan gyönyörű a szemed, mint eddig, kedvesem. És a tiéd, nem a sárkányé. Na eredj, hozd ide a kislányt. Addig én megpróbálom kitalálni, merre jutunk leghamarabb vissza a városba...