Felejthetetlenek (Átírás alatt)

Kilenc part 2

{Írói szemszög}

Nice felkísérte a szakembert az emeletre ahol az eset történt, közben végig ügyelt arra, hogy a sebek amiket a kezén kreált megmaradjanak. Többször volt már, hogy huzamosabb ideig meg kellet változtatnia a teste bizonyos pontjait, így nem okozott neki különösebb nehézséget. Nem mintha a férfit foglalkoztatták volna az ilyen apró részletek. Mikor elérték az említett területet Waltert is ott találták.
-Azt hittem lement.
-Úgy is volt. A konyha felé igyekeztem, intézkedni akartam az ebédet illetően mikor kopogást hallottam. De nem értem el az ajtóig. Ezért inkább feljöttem.
-Bocsi, gyorsabb voltam. – kacsintott egyet a fiú. Utána eszébe jutott, hogy nem egyedül jött fel.
-Elnézést az udvariatlanságomért. Szeretném bemutatni Mr. Izé.... Szóval az üvegest. – vágott kissé szórakozott ugyanakkor bárgyú fejet Nice. Walter csak forgatta a szemét gondolkodva azon, hogy lehet egy ilyen intelligens, felnőtt gondolkodású ifjú ennyire... Gyerek... Közben az úriember meg köszörülte a torkát és inkább magától bemutatkozott.
-Üdvözlöm, a nevem Otto Moravian. – biccentett a kissé kopaszodó fejével az úr. Nicenak nagyon is ismerősen csengett a név de nem tudta hova tenni, így nem foglalkozott vele sokáig.
-Szóval nem ide kötik a gyökerei. – mondta Walter, miközben elindult hogy, kezet fogjon vele.
-Nem igazán. De az ember keresve találja meg a helyét a világban. Nem éreztem magam otthon a szülőhelyemen. – rázta meg Walter kezét. S közben Walter maga is tudta milyen érzés ez. Ő sem érezte magát a legjobban Svájcban. Igaz még itt sem. Úgy látszik ő még nem találta meg helyét. És azt sem akivel megoszthatja, majd az otthon örömét. Félreértés ne essék, imádott Amanda közelében lenni, hiszen olyan neki mint a húga, de ő is szeretne találni valakit akivel leélheti az életét. Egy társat, nem túl nagy kérés,ugye?
-Meg tudom érteni Önt. – válaszolta könnyed mosolygás kíséretében. – Itt lenne a munkafelület.-mutatta meg a kitört ablakot a férfi. Ottot láthatóan nem feszélyezte a látvány csak annyit mondott-Adjon nekem 1 napot. Ha addig nem lennék kész, esetleg plusz egyet.
-Rendben, mikor tudna kezdeni?
-Holnap reggel kilenckor megfelel?
-Teljesen, a munkadíjról tud mondani valamit? Egy megközelítő összeget esetleg?
-Nézze nem akarok nagyot vagy esetleg kicsit mondani, amint kész leszek egyeztetünk. Ne aggódjon, ha esetleg ezalatt a 2 nap alatt történne megint  valami„baleset" kedvezményesen megcsinálhatom az is. Nézett a férfi Nicera. Aki csak karba fűzött kezekkel feléjük fordult a beszélgetés véget hallván.
-Ó mást is össze tudok én törni. Nincs ablak fétisem. – közölte hullát megszégyenítő higgadtsággal. Otto egy jóízűt kacagott a fiú mondatán, még Walter is megkuncogta.
-Jól van fiú, látom elég eleven vagy. Igazi túlélő. – borzolta össze kicsit a fiú haját, aki most az egyszer nem is bánta. Jól esett neki a dicséret.
-Igen, büszke is vagyok rá. – szólt Walter. Nice pedig nem tudta hirtelen mire vélni a férfi mondatát, ezért inkább nem szólt rá semmit.
-Nos uraim, örültem a szerencsének, holnap reggel jövök ismét . Megtalálom a kijáratot nem kell le jönniük. További szép napot!-azzal a férfi megindult a szerszámos ládájával a kezében.

-Viszont kívánjuk! – mondták egyszerre. S mikor Moravian már nem volt a közelben Nice megtörte a rövid ideig tartó csendet
-Köszönöm.
-Micsodát?
-Azt, hogy azt mondtad büszke vagy rám.-S Walter némi könnyed örömöt fedezett fel a gyermek szemében.
-Csak az igazat mondtam.
-Akkor is köszönöm. – mosolyodott el a fiú. – Ó, de, hogy el ne feledjem, a rendőrök voltak itt és Luist keresték. – váltott témát hirtelen. Walter élesen beszívta a levegőt majd kifújta.
-Akkor ideje tanácskozni.

§

Amíg a többiek fent voltak Amanda és Luis kikecmergtek a lépcsők alatti búvóhelyükről. A lány azt tanácsolta észrevétlen menjenek a társalgóba és ott folytassák félbemaradt vitájukat. Azt meg kell hagyni, nagy szerencséjük volt, hogy más irányból is meg lehetett közelíteni a helységet, így nem kellet azon a folyosón menniük,ahol Amanda szobája volt.  Mikor beérek a lány sóhajtott egy nagyot, jelet adva a megkönnyebbülésének.

-Ki kellet volna mennem és mindenkit felfalni.

-Bolond vagy? Tudod mit tesznek veled ha elkapnak? Bedugnak egy lyukba ahova még jó kedvéből sem süt be a napfény. Megkínoznak, kísérleteznek veled, hogy többet tudjanak rólad. Aztán amikor kizsigereltek, elhasználtak, ki dobnak mint egy rongyot vagy rosszabb esetben meg is ölnek. Fel tudod ezt fogni?
-Igen, képzeld! A tegnap estéből viszont rájöhettél volna, hogy nem vagyok védtelen.

-Aha a tegnap este...Azok a sebek még megvannak és nem szívódtak fel csak úgy, vagy tévedek? 

-Nem de pár emberrel elbírok.

-Elevenen megnyúztak volna ha oda veted magad ... Jó, hogy nem ugrálsz mindjárt előttük letolt gatyával a seggeden azzal a felirattal ,"Ide lőjetek!".

-Várj! Maradj csendben! – Luis hegyezte a fülét mert lépéseket hallott.
-Te nekem ne mond, hogy maradjak csendben! – emelte fel hangját Amanda, Luis pedig egy határozott mozdulattal odalépett és befogta a lány száját egyik kezével másikkal meg a sajátja elé tette a mutató ujját jelezve, hogy most egy pisszenés sem lenne tanácsos a lány részéről. A léptek hangjai egyre távolibbnak tűntek miközben Otto valószínűleg semmit nem vett észre abból ami a csukott ajtó mögött játszódott le.
-Igazad van és volt is! De tudod bennem hamar felébred a verseny szellem és nem bírom ki, hogy ne mondjak ellent. – mosolyodott el a férfi és egy puszit nyomott Amanda homlokára. A lány szeme szikrákat szórt, megragadta a férfi kezét és elkezdte szorítani mintha szét akarná zúzni.
-A-a ,ez édes kevés. – vigyorgott pofátlanul. Ez feltette a pontot a i-re. Amanda kezén meghosszabbodtak a körmök és a bőre ismét elszíneződött mint előző este.
-Igazán Luis? – villódzott sárgás szeme, majd szorításával szinte térdre kényszerítette a férfit.
-Na jó, oké ez már fáj! MONDOM FÁJ!!! AMANDA KÉRLEK ENGEDJ EL! – kiabált Luis, Amanda pedig egy kicsit élvezte, hogy most ő az erősebb. Kár, hogy nem tudta teljes mértékben irányítani de úgy néz ki erős érzelmek hatására aktiválódik. Legalábbis az erős düh érzésére.
-Megígérted, hogy jó fiú leszel és kerülöd a bajt?
-MEG! MEG ÉN, AMIT CSAK AKARSZ CSAK HAGYD ABBA!
-Oké. – engedte el a férfit aki a földre zuhant egy hatalmas koppanás kíséretében.
-Au! Tudod a csillagos eget is oda ígértem volna neked azért, hogy elengedj...
-Tudom. – mondta a lány és már nyitotta is ki maga mögött az ajtót. Csakhogy neki ütközött valaki magasabbak. Keze kérdőn  tapogatni kezdett, majd a lány felnézett.
-Ó! Helló Walter! – mosolygott a lány és rögtön meg is fordult így már Nicet is láthatta, aki amint meglátta a vörös hajú férfit elterülve a padlón csípős megjegyzést tett.
-Ordítást hallottunk. – közölte Walter. Ezután a lány csak sokat sejtetően Luisra mutatott a már visszaváltozott kezével.
-Hm ,látszik ki hordja a nadrágot. Ruhát kéne cserélnetek. Csajszi. – intézte szavait a férfihez Nice.
-Egyszer úgyis kinyírlak kölyök.. – szórt szikrákat Luis szeme.
-A szakember azt üzeni holnap reggel kilenckor kezd.-szólalt meg ismét Walter. Amanda szeme erre felcsillant.
-Nagyszerű, mert azt hiszem találtam valamit és el kellene a segítség. – vette elő a kést, majd kacéran megforgatta.  Nice aggódó szemekkel nézett a lányra.
-Nem tudom mit akar de ugye szerepel a napi rendben éves és alvás is?
-Még meglátjuk. – azzal nagy lendülettel elindult lefelé a többiek meg csak értetlenül követték.