Love

9. Fejezet

  " Néha azért titkoljuk el az igazat, hogy jót tegyünk." 

Elizabeth Rose szemszöge 

Sokáig fel sem fogtam merre tartunk, még mindig hatása alatt voltam az előbb történteknek. Egy fél pillanatig tartott az egész, de még mindig érzem meleg tenyerét az enyémen, oda kellett figyelnem, hogy el ne bukdácsoljak a lépcsőn. A közelsége egyszerre keltett bennem valami egészen mély érzéseket amikről eddig nem is tudtam, hogy létezhetnek és persze ott pislákolt a félelem fénye is. Féltem a szívem mélyén, az újabb sérülésektől amiket ez az egész okozhat. 

- Mond Pete hová is viszel? 

- Nagyon kíváncsi vagy - fordult hátra mosolyogva 

- Ismersz már, de ennyi lépcsőt szelve úgy sejtem a csillagok közé - viccelődtem és mellé léptem 

- Bárcsak elvihetnélek 

Álltunk meg az utolsó lépcsőfokon és nagyon reméltem, hogy nem vette észre, ahogy elpirultam mert már így is éppen eléggé zavarban voltam. 

- Ezt szerettem volna neked megmutatni - mondta miközben kinyitotta az emeleti ajtót 

Mikor kiléptem, hirtelen a szavam is elállt. Gyönyörű kis emeleti terasz láttam magam előtt, nem volt nagy a szélén még egy kis üvegház is elfért. 

- Ez csodálatos

- Sokan nem is tudják, hogy van itt egy felső terasz, mikor ide költöztünk a nénikémmel. Eléggé le volt rombolva, May pedig beszélt a főbérlővel nem e lehetne helyrepofozni ő pedig szabad kezet adott - Így persze, csak pár megbízható lakónak van kulcsa ehhez a felső emelethez

- Gyönyörű tényleg - Köszönöm, hogy megmutattad - fordultam felé 

- Én.. csak azt szerettem volna, vagyis mondani, hogy tudd én itt vagyok neked vagyis mi, mindnyájan 

- Tudom és köszönöm, tényleg mindent - mondtam meghatódva és próbáltam nem elereszteni könnyeimet de annyi mindent történt velem mostanában, a költözés, új város, új iskola ez az egész szuperhős világ amibe bácsikám által kezdek bele csöppenni és ezek az emberek akik ilyen kevés idő alatt is annyi támaszt és szeretet adtak már nekem. Nem bírtam és utat törtek a könnyeim..

Kezeimet az arcomba temettem, nem akartam Peter előtt sírni,nem akartam, hogy lássa milyen gyenge vagyok, de ő csak elém lépett és szorosan magához ölelt. Annyira jólesett, ahogy bele simultam végtelenül biztonságot adó karjaiba. 

- Sajnálom, nem akarok előtted ilyen gyengének tűnni 

- Az emberek nem azért sírnak, mert gyengék, hanem azért, mert túl régóta erősek - mondta egy szelíd mosoly kíséretében 

Úgy éreztem, jöjjön bármi is Peter és én itt leszünk egymásnak...

*  

Annyira elbeszélgettünk a teraszon üldögélve, hogy észre sem vettük mennyire eltelt az idő. Mikor már a nénikém kétszer is keresett, muszáj volt hazamennem. Peter haza szeretett volna kisírni de Pepper elintézte, hogy Happy értem tudjon jönni így elköszönve tőle és nénikéjétől elindultam haza.