amelyben jimin felvesz egy új legjobban fogyó könyvet, amelyet sokáig nem volt hajlandó elolvasni, csak hogy hamarosan rájöjjön, hogy a cselekmény nagyon hasonlít a középiskolai első szerelmi történetére.
~
Ez nem az én történetem, én csupán fordí...
Jaesun olyan gyönyörűen nézett ki azon a napon, mint bármelyik másik napon Hyungi szemeiben. A számtalan szekrények mellett haladt el az első napjukon az egyetemen. Még mindig eszméletlen volt, hogy mindketten ugyanazon az egyetemen végezték, de talán az egyik ok emögött az volt, hogy csak egy nagy tiszteletteljes egyetem volt a városban és mindketten elég okosak voltak ahhoz, hogy bejussanak. Jaesun még mindig alacsonyabb volt a nála egykorúaknál, de nem a magasság volt az ok, általánosságban is úgy nézett ki, mint aki nem tudta megvédeni magát, és olyan nehéz volt Hyungi számára, hogy ne menjen közelebb és fonja a karjait a fiú köré, a kényszer szinte ellenállhatatlan.
Nem volt furcsa, hogy még egy szót sem váltottak egymással, Hyungi megelégedett ennyivel, mert képes volt látni Jaesunt minden egyes nap olyan sok éven keresztül, hogy úgy érezte, mintha már ismerte volna őt. Néha, amikor távolról figyelsz, többet látsz, mint amikor beszélsz valakihez, és ez igaz volt.
Ez volt az első napjuk, és meglepő módon Hyunginak sikerült találkoznia új emberekkel angol irodalom órán. Jó volt egyszer-egyszer mosolyogni, elfeledkezni mindenről, mindent félretenni, megpróbálni a pillanatban élni, új barátokat szerezni. Legalábbis megpróbálni.
Utána itt-ott megpillantotta Jaesunt, a fekete haja ragyogott, de sosem látta mosollyal az arcán. Vagy bármilyen érzelemmel. Nem tűnt boldognak, nem tűnt boldogtalannak, mindig egyedül volt, és az évek során a "Miért?" kérdés sosem hagyta el Hyungi elméjét, mert Jaesun biztosan nem volt rossz ember, nagyon is távol állt tőle, és nem kellett, hogy barátok legyenek ahhoz, hogy Hyungi tudja.
Olyan sok éven keresztül sosem kommunikáltak egymással. Amíg el nem jött egy nap. Hyungi életének legjobb vagy legrosszabb napja, amikor partnerekként voltak kijelölve egy hosszútávú projektre az egyetlen közös órájukon.
Jaesun a szemeibe nézett, ami olyan volt, mintha az első alkalom lett volna, és Hyungi majdnem elfelejtette, hogy hogyan lélegezzen. A szemeiben valami felejthetetlen volt, és Hyungi teljesen biztos volt benne, hogy sosem felejtené el, ahogy a csillagokat látta benne, még akkor sem, ha megpróbálná. Az volt az a pillanat, amikor az összes év hátramaradt, az volt az a pillanat, amikor Hyungi leszidta magát, amiért nem közelítette meg Jaesunt korábban, mert a következő pillanatban előrelépett, és azt mondta: "Hyungi vagyok," csak úgy, ilyen egyszerűen. Semmi különös, semmi új. Abban is biztos volt, hogy ez nem volt új információ, mert gyakorlatilag egymás mellett éltek. Egy barátságos mosoly megjelent Jaesun arcán, de a szemeit nem érte el.
- Jaesun vagyok. Ugyanabba az iskolába jártunk. Mosolyodott el újra, olyan meleg és gyönyörű volt, Hyungi sosem érezte annyira elragadtatva magát korábban. - Tudom, – mosolygott vissza egy pillanattal később, soha nem szakítva el a szemeit a fiútól. - Emlékszem.
Minden nevekkel kezdődött. És minden nevekkel is ért véget.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
