between the lines • jikook

56

hagyta

Annyira hihetetlenül nehéz volt Jimin számára nem kiakadni csupán a puszta gondolattól, hogy újra szembe kell néznie Jungkookkal.

Persze, szomszédok voltak egész életükben. Persze, ugyanarra az egyetemre jártak. Persze, együtt voltak. De szakítottak is. És senki hibája nem volt, csak Jiminé. Nem volt olyan nap, hogy ne hibáztatta volna magát érte, de mindig hagyta magát azt hinni, hogy legalább Jungkook boldog.
Olyan volt, mintha nem oldottak volna meg semmit, csak azért, mert Jimin nehezen bízott benne. És helytelen lenne azt mondani, hogy "újra", mert az egyetlen dolog, ami közéjük állt, azok Jimin falai voltak, és alig hagyta Jungkooknak valaha, hogy lássa, hogy mi van mögöttük.

Jungkook eltökélt szándéka, hogy legyen együtt jövőjük, hogy megpróbálják és valami olyanuk legyen, amijük korábban nem volt, azt éreztette Jiminnel, hogy újra reménykedhet, mintha újra láthatná a fényt. Minden alkalommal nehéz volt elfogadnia a tényt, hogy elengedte őt, de Jungkook volt az egyetlen személy, aki soha nem bukott meg, hogy meglepje és ámulatba ejtse őt.

Az ablaka mögötti autó, az étel, a melegség, amit Jimin érzett csupán attól, hogy Jungkookkal sms-ezett, egy furcsa kényelmi helyzetbe kerítette, amit soha nem érzett korábban. Talán azért, mert ezúttal tudta, hogy mit tenne vele, ha elveszítené Jungkookot, és mindent értékelt, amit kapott, minden szót, minden ígéretet.

Bezárta maga mögött az ajtót, tudva, hogy sosem térne vissza ugyanúgy.

Jungkook az autón kívül várt egy táskával a kezében, a leggyönyörűbb, legőszintébb, leglélegzetelállítóbb mosollyal az arcán. Pont úgy nézett ki, mint régen. Jimin szíve számos dobbanást kihagyott, megpróbálva elszakítani a szemeit Jungkookról. Olyan nehéz volt.

- Köszönöm, hogy beleegyeztél, hogy találkozz velem.
Lágy hangja a tavaszi napra emlékeztette.
- Köszönöm, hogy meghívtál.
Csak mosolyogtak.

A séta csendes volt. Évekig nem találkoztak, várva a pillanatra, arra, hogy valami hihetetlen történjen, de ott voltak, egymás mellett sétálva, és hirtelen minden újra a helyére került. Nem kellettek szavak. Jungkooknak sosem volt szüksége rájuk.

Tizenegy múlt, minden nyugodt volt, csak néhány magányos lélek kószált itt-ott, vagy felelőségteljes férfiak, akik a kutyáikat sétáltatták. Hallották, ahogy visszhangzottak a cipők az aszfalton. És kellemes volt.

- Annyi mindenről kell beszélnünk.
Jimin volt az, aki megtörte a csendet, a hangja enyhén bizonytalan, szinte remegve az idegességtől, de bátran megpróbálva beszélni arról, amiről beszélnie kellett.
- Nem kell elmondanod semmit.
- Nem. Nem, el kell. Legalább egy magyarázattal tartozom neked.
Jimin szemei apró pánikot mutattak, de nem tartott Jungkook reakciójától. Nem számított többé, mert őszintének kellett lennie.

Találtak egy zárt boltott kívül asztalokkal és leültek oda, senki sem volt a közelben.

Jungkook nem szakította félbe.
Jimin nem rejtegettet semmit Jungkook elől többé.
Jungkook nem mondott semmit, amikor Jimin befejezte.
Jimin nem sírt.
Jungkook Jimin kezére tette az övét.
Jimin hagyta.
Az étel érintetlen maradt.

_____

sziasztok! nem terveztem, hogy írni fogok a részek alá, de muszáj megjegyeznem, hogy erre a részre szörnyen büszke vagyok annak ellenére is, hogy ilyen rövid, szerintem ezt sikerült a legjobban lefordítanom, talán azért, mert ez az egyik kedvenc részem a történetben és mert különösen élveztem fordítani, idk. mindenesetre, remélem, hogy nektek is tetszett!

all the love, anna ♡