between the lines • jikook

18

narancsok

18. fejezet

Narancsok.

Karácsony volt, és mindenki a jól megérdemelt szünetén volt, együtt töltve az időt a családjukkal és barátaikkal, minden ragyogó és fényes volt. Mindenki ünnepi hangulatban volt, beleértve Hyungit is, aki még mindig gyermek volt mélyen a szívében. Szerette a karácsonyfát, szerette a kényelmes ruhákat, szeretett ajándékot venni a legkedvesebb embereknek, és természetesen, ez sosem zárta ki Jaesunt. Az egyetlen különbség az volt, hogy soha nem adta őket oda Jaesunnnak. Mindig vett valamit, amit a fiúhoz kötött, becsomagolta a többi ajándékkal, a szekrényébe tette és várta a következő évet. Tizenegy ajándék volt. Azon volt, hogy megvegye a tizenkettediket.

Az egyetlen különbség az összes év és a jelenlegi között az volt, hogy személyesen is ismerte Jaesunt. A különbség az volt, hogy mindig könyveket vett neki, amiket elolvashat, mert többször is látta, hogy Jaesun új könyvet olvasott szinte minden nap. Azt feltételezte, hogy az olvasás volt a mentsvára. És ez volt az egyik dolog, amitől közelebb kerültek egymáshoz, amikor együtt dolgoztak a projekten, mert ha nem volt semmi, amiről beszélhettek volna, Hyungi csak megemlítette a könyvet, amit nemrég olvasott és természetesen Jaesun ismerte. Úgy tűnt, hogy minden egyes létező könyvet ismert, és amilyen csodálatos volt, a hónapokkal ezelőtti képektől a fejében, úgy érezte, hogy Jaesun a családja miatt talált menekülést a könyvekben. Hyungi minden tőle telhetőtt megtett, hogy ne nézzen Jaesun fedett karjaira minden alkalommal, amikor találkoztak, megpróbálva elérni, hogy kényelmesen érezze magát a jelenlétében.

Tehát minden évben Hyungi pulóvereket, könyveket, kis játékokat és még plüssöket is vett neki, mert minden édes dolog Jaesunra emlékeztette, és oda akarta adni neki őket, de nyilvánvaló okokból mindig visszatartotta magát.

Most másnak kell lennie. Hyungi folyton ezt az egyszerű tényt ismételgette magának. Mindent oda fog adni, amilye volt, látni fogja Jaesun mosolyát, az igazi boldog mosolyát és nem kevesebbet. Nem arról volt szó, hogy nem mosolygott, de olyan mosolyok, amelyek nem érik el a szemed, nem többek, mint fájdalmas próbálkozások, hogy boldognak tűnj, amikor nem vagy az.

Megkérte Jaesunt, hogy találkozzanak. Jaesun beleegyezett.

Minden egyes ajándékot összegyűjtött egy hatalmas dobozba, hogy az összes elférjen, és tudta, hogy Jaesun nem számított rájuk. Számított egyáltalán valamire? Bárkitől? Valaha? Nem akarta hallani a választ, tudta.

Jaesun arca várhatóan zavart volt.

- Ez a tiéd.
Minden, amit Hyungi tehetett, hogy a földre rakta a dobozt és várt.
- Az enyém? De... Hyungi, nekem nincs semmim a számodra.
Jaesunnak olyan sok érzelem volt az arcán, szinte túlságosan túlterheltnek tűnt, hogy felfogja.
- Semmiség. Csak vedd el, és remélem, hogy tetszeni fognak.
- Nem. Nem, ó, te jó ég, nem. Ez nem semmiség. Fognak? Mármint több is van? Hyungi, annyira rosszul érzem magam, én csak... nem fogadhatom el. Nem lehet.

Hyungi küszködött a késztetés ellen, hogy megölelje és megcsókolja Jaesunt. És elbukott. Nem egyszerre történt, majdnem túl lassúnak érződött, mert abban a pillanatban, hogy Hyungi Jaesun dereka köré fonta karjait, még mindig megdöbbenve a bátorságtól, amit az elmúlt öt percben szerzett, Jaesun lefagyott. Úgy nézett ki, mint egy ketrecben lévő állat, a szemei kitágultak és fényesek voltak, a kezeit Hyungi karjai köré fonta támaszért. Mielőtt végül Hyungi megtette azt a lépést, amit évek óta megszeretett volna tenni. Nem volt ennél megfelelőbb idő erre, de mélyen legbelül érezte, hogy meg fogja bánni.

Jaesun nem lökte el őt, nem mondott semmit, csak várt. De mire?

Egy perc, két perc, csupán egymás szemeibe bámulva, és Hyungi majdnem elfelejtette, hogy mire készült. Lassan becsukva a szemeit, arra használta a karjait, hogy közelebb préselje az apró testet az övéhez, és pillanatokkal azelőtt, mielőtt az ajkaik összértek, Jaesun hangosan beszívta a levegőt.

Hyungi egy pillanatra kinyitotta szemeit, hogy megkérdezze, hogy Jaesun rendben volt-e ezzel, de nem kellett. Könnyek csordultak le rózsaszín arcán, szinte ragyogva az utcai lámpák alatt, majdnem megfagyva a hidegtől.

- Jól... jól vagy? Sajnálom, Jaesun, annyira sajnálom. Nem akartam ezt kényelmetlenné tenni a számodra. Meg kellett volna kérdeznem, bassza meg. Sajnálom.
Elengedte Jaesun testét, a hideg levegőtől mindketten megborzongtak.
- Nem tetted kényelmetlenné. Én csak... nem tudom, hogy mire számítasz. Én nem, – kellett egy pillanat, hogy újra lélegezzen. - Nem az a fajta ember vagyok, akit–

- Szerelmes vagyok beléd.

Csend esett rájuk, mint amikor minden megdermed robbanás után. Hyungi érezte, hogy valami leesett a mellkasáról, ahogy végre kimondta azt, amit olyan régóta érzett. De nem volt helyes.
Jaeson láthatóan remegett azon a ponton és Hyungi tett egy lépést előre, hogy megnyugtassa, de már elegett tett.

- S-szerelmes belém? Alig ismersz.
- Egész életemben ismertelek, Jaesun. Mindig ott voltam és mindig is szerettem volna beszélni veld. De nem tudtam. Valamilyen oknál fogva nem tudtam. Valahányszor elmentél mellettem elragadtatva egy új könyvvel a kezedben, köszönni akartam. Minden alkalommal, amikor az ebédlőben voltál és egyedül etted a szendvicsed, köszönni akartam. Minden alkalommal, amikor valami annyira hihetetlenül okosat és csodálatosat válaszoltál órán, egy darab papírra azt akartam írni, hogy "helló," és átadni neked, hogy legalább beszélj velem valamilyen formában. Minden alkalommal, amikor titokban láttalak sírni, az oldaladon akartam ülni. Minden egyes nap, én csak veled akartam lenni, de sosem tudtam. Folyamatosan elfutottam és visszajöttem, és te mindig ott voltál. Én csak. Szerelmes vagyok beléd, Jaesun, és egész életemben szerelmes voltam beléd. Azt hiszem, csak eleget vártam, hogy köszönjek neked, szerinted nem?
Hyungi nézte, ahogy a könnyek egyre nehezebbé váltak a beszéde közben, nézte, ahogy Jaesun fizikailag bezárta magát önmagába.
- Nem lehet. Nem szerethetsz valaki olyat, mint én. Hyungi, semmi szeretni való nincs valaki olyanban, aki nem képes szeretni önmagát. Senki sem szerethet engem. És neked sem kellene megpróbálnod.

És csak úgy, elfutott. Hyungi hangos zokogást hallott. Szinte hallotta Jaesun szívét, ahogy vert a levegőben. De nem futott utána. Csak nézte. Ahogy egész életében tette, csak nézett.

Egyik a sok hibája közül. Egyik a nagyon sok közül.

Narancsok.

Mindig Jaesunra emlékeztették. Mindig arra a fiúra emlékeztették, aki nem szerette önmagát. És mindig arra az iőszakra emlékeztették, amikor harcolhatott volna, de csak ott állt és nézett. Ott állt és nézte, ahogy a boldogság keresztül csúszott az ujjain.