amelyben jimin felvesz egy új legjobban fogyó könyvet, amelyet sokáig nem volt hajlandó elolvasni, csak hogy hamarosan rájöjjön, hogy a cselekmény nagyon hasonlít a középiskolai első szerelmi történetére.
~
Ez nem az én történetem, én csupán fordí...
Egy újabb karácsony volt a sarkon, és ez volt az első alkalom az életében, amikor Hyungi úgy érezte, hogy semmit nem akar csinálni az ünnepekkor. Nem akart ajándékokat venni, nem akarta elhagyni a szobáját, lélegezni, valami távolról is hasznosat tenni. Nem volt boldog, nem volt szép, nem volt semmilyen.
Mindössze Jaesunra gondolt. Mélyen a fejébe férkőzött, hogy soha nem tűnt úgy, mintha Jaesunt egy kicsit is érdekelte volna ő, mindig olyan zárkózott volt, mindig olyan magasan voltak a falai, hogy Hyungi nem látta a fényt. Együtt voltak, egymás kezét fogták, beszélgettek, mosolyogtak, csókolóztak, de sosem ismerte Jaesunt, sosem sikerült megismernie valaki olyat, akit egész életében szeretett és ez egy üres lyukat hagyott a mellkasában, mindig úgy látva Jaesunt, mint valaki elérhetetlent, mint valakit, akit sosem érthetett meg teljesen. Jaesun sosem érezte biztonságban magát és ez apró darabokra törte a szívét, hogy még mindig azok az emberek közé tartozott, akikben Jaesun nem bízott. Olyan hosszú idő után úgy érezte, mintha egy idegen lett volna.
Minden évben vett ajándékot Jaesunnak, mert így úgy érezte, hogy kapcsolatban állt vele. Csupán egyetlen esélye volt, hogy lássa Jaesunt ajándékokat kinyitni és sosem tudta volna elfelejteni, ahogy Jaesun szemei felragyogtak a számtalan könyvek és meleg ruhák látványára, amelyeket olyan gondosan választott neki Hyungi az észrevételei alapján az alacsonyabb fiú ízlését illetően.
Úgy gondolta, hogy hiba lenne abban az évben is ajándékot venni neki, de Jaesun mindig is az életének egy olyan része volt, amit nem tudott elengedni, és ajándékot venni Jaesunnak valami olyan volt, amit megtenne, bármi történjék. Igen, rossznak érezte, szörnyűnek érezte, furcsán... szánalmasnak érezte. De meg akarta tenni és meg akarta tartani a kis biztonságos helyet a szívében, ameddig csak tudta. Jaesun volt az otthona, a róla szóló gondolatoktól úgy érezte, hogy újra tudott lélegezni, és még az eltelt idő után is tudta, hogy sosem felejtene el valakit, aki megtanította, hogy hogyan kell szeretni.
Elment a boltba, kiválasztott egy könyvet, kiválasztott egy pulcsit egy aranyos sárga kölyökkutyával rajta, ami kinyújtotta a nyelvét és ami szörnyen Jaesunra emlékeztette, becsomagolta egy gyönyörű piros csomagolópapírba, majd hazament, valami olyat tartva a kezeiben, amit soha nem adna oda Jaesunnak, megint. Fájdalomtól dagadt a szíve, könnyek égették a szemét, és minden tőle telhetőt megpróbált, hogy visszatartsa őket. Csak akkor, amikor majdnem elérte a verandát, a lépcsőn, narancsokat érzett a levegőben. Pont narancsokat, mindenek közül, és az volt az a pillanat, amikor nem tudta visszatartani tovább. Az volt a pillanat, amikor nem tudta, hogy mit fog csinálni többé, a világa ismét darabokra tört, mint a szilánkokra tört üvegek, mintha sosem ébredne fel, mintha elveszítette volna a reményt.
Elesett, az ajándék mellette teljesen érintetlen. Az egész teste remegett, könnyek fagyasztottak az arcát, de egyáltalán nem érezte. Csak sírt és sírt, amíg már nem maradtak könnyei, amiket elsírhatott volna, mégis úgy érezte, hogy felmászhatna a havon, álomba eshetne és nem bánná, ha nem ébredne fel újra.
Tudta, hogy sosem fog helyrejönni, tudta, hogy sosem lesz ugyanaz, tudta, hogy nem fogja elfelejteni a narancs ízét az ajkai ellen.
Összetört.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
