amelyben jimin felvesz egy új legjobban fogyó könyvet, amelyet sokáig nem volt hajlandó elolvasni, csak hogy hamarosan rájöjjön, hogy a cselekmény nagyon hasonlít a középiskolai első szerelmi történetére.
~
Ez nem az én történetem, én csupán fordí...
Korábban sötétedett, már délután 4 órakkor majdnem koromsötét volt, ami nem lehetett nem elbátorítandó elhagyni a házat. Ez volt a fő oka annak, hogy olyan sok energiába telt Hyunginak, hogy egyáltalán elhagyja az ágyát, de minden tőle telhetőtt megpróbált, hogy ne okozzon csalódást a szüleinek. Annyival nehezebb volt még egyetemre is járni, anélkül, hogy ne félne attól, hogy újra látja Jaesunt, nem azért, mert kínos lett volna, nem, hanem azért, mert Jaesun többször is elmondta neki, hogy nem akarta újra látni őt, hogy nem akart utakat keresztezni. Voltak olyan pillanatok, amikor Hyungi úgy érezte, hogy semmit nem tehetett, meg sem próbálhatott volna továbblépni anélkül, hogy ne bosszantotta volna fel a körülötte lévő embereket, anélkül, hogy bárki szeretetét, törődését, egyszerű bizalmi formáját megérte volna. Az ismerkedés nem segített, ahogy megpróbálni beszélni Jaesunnal sem. Nem tudta az okot, hogy miért szakítottak, nem jött rá, hogy mit csinált rosszul, tényleg üresen, összetörten érezte magát, mint egy kagyló.
De csak tudni akarta. Üzeneteket küldött, egyiket a másik után, várva egy választ, bármit, ami legalább távolról megközelített egy tényleges beszélgetést. Tudni akarta. Az utolsó beszélgetésük csengett a fejében, állandóan félrelökve minden gondolatot. "Nem vagyok elég jó a számodra," "Jobb lesz neked nélkülem," "Nem lehetek együtt valaki olyannal, akivel nem érzem úgy, hogy megoszthatok dolgokat, és senkivel sem érzek úgy," "Sajnálom, hogy valaki olyat szerettél, mint én." Sírt, érthetetlenül könyörgött, hogy megbeszéljék, hogy megpróbálják, hogy együtt legyenek. Jaesun sosem értett egyet. Sírt és csak sírt, keresztbe téve a kezeit a szívén, hogy megvédje azt. Hyungi nem tudta, hogy mi vezetett ahhoz a döntéshez és nem is akarta megkérdőjelezni, tekintve, hogy milyen sebezhető volt Jaesun, de a szíve kettéhasadt. Magyarázatokra volt szüksége, válaszokra volt szüksége, egy szó, egy levél, bármi, csak egy választ akart. Soha nem kapott egyet.
Egy hónappal később Jaesun otthagyta az egyetemet. Három hónappal később a szomszéd ajtó soha nem nyílt ki újra. Egy évvel később semmi nem változott. Három évvel később semmi nem változott. Soha nem változott semmi sem.
Minden télen Hyungi ajándékot vett valakinek, akit szeretett és aki nem szerette őt viszont. Minden télen arról álmodott, hogy narancs illatra, hollófekete hajra, aranyos rózsaszín orcákra és a legkellemesebb mosolyra nyitja ki az ajtóját.
Egy történet egy nagy szerelemről. Egy nagy egyoldalú szerelemről. Mindenki talál megmenekülést a szerelemben, a szív kedves érzésében, túlnyomó melegséggel, törődéssel és valami megmagyarázhatatlannal borítva. De nem ebben a történetben.
Hyungi egész életében szerette Jaesunt. Jaesun azt hitte, senki sem volt képes szeretni őt. Együtt voltak, boldogok voltak. Jaesun sosem hagyta Hyunginak, hogy segítsen meggyógyulni neki. Hyungi sosem próbálkozott többé. Jaesun elment. Hyungi maradt.
Egy történet a fiúról, aki mindig szeretett, és a fiúról, aki sosem engedett szeretetet a szívébe. Egy történet az emberekről, akik sosem próbálták meg újra.
Az utolsó szavak még mindig Hyungi szívét karcolták, mint valami, amit soha nem tudott hátrahagyni.
"Tudom, hogy nem szerethetünk. De kérlek, kérlek emlékezz rám."
Emlékezz rám. Sosem feledné el.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
