amelyben jimin felvesz egy új legjobban fogyó könyvet, amelyet sokáig nem volt hajlandó elolvasni, csak hogy hamarosan rájöjjön, hogy a cselekmény nagyon hasonlít a középiskolai első szerelmi történetére.
~
Ez nem az én történetem, én csupán fordí...
Jungkookra lecsapott mindenféle elsöprő érzelem belülről, és annyira nehéz volt félretenni őket még az esemény érdekében is. Mosoly mosoly után, és még az emberek arcainak memorizálását is abbahagyta, akik azért voltak ott, hogy támogassák őt és a szenvedélyét, és annyira dühös volt magára, amiért nem tudta megfelelően kifejezni, hogy mennyit jelentett neki. Minden tőle telhetőtt megtett.
Óra óra után, megpróbálta a legtöbbet kihozni belőle, időt szánni arra, hogy a csodálóival beszélgessen, hogy egyedi kérdéseket tegyen fel nekik, hogy azt éreztesse velük, hogy szeretve vannak. Amit mindig próbált tenni, bármi is történjék, és örült, hogy az emberek látták ezt. Talán nem mindenki, de mégis mindent beleadott, mindig.
Az esemény közeledett a vége felé, a keze fájt, a hatalmas táska narancs majdnem eltűnt. Jungkook már alig látott. A legtöbb rajongója addigra elment, de néhányan maradtak és csak kis csoportokban álltak itt-ott, megbeszélve az eseményt, a könyvet, mindent. Annyira tiszteletteljesek voltak, Jungkook hálás volt érte.
Jungkook a kezeit nézve ült, annyira erősen meg akarva dörzsölni a szemeit, amíg abba nem hagyják a fájást. A menedzserje bejelentette, hogy már csak egy ember maradt hátra, és a következő pillanatban a könyve csendesen elé csúszott. Jungkook összpontosítva felemelte és kinyitotta, azt tervezve, hogy valami szépet és emlékezeteset ír bele az utolsó személynek, aki megjelent a dedikálásán.
- Szia. Mi a neved? Jungkook türelmesen várt, hogy leírhassa a nevet az üzenete mellé, még akkor is, ha ahhoz is túl fáradt volt, hogy felnézzen. Egy másodperc. Két másodperc. Tíz másodperc. - Jimin.
Jungkook azt hitte, hogy hallucinált. Megfagyott, meg sem tudott mozdulni.
- Jungkook. Még mindig semmi. Gyengéd ujjak megfogták az állát, felemelték a fejét és a tekintetét összezárta azzal a tekintettel, amelyet mindig is az otthonának érzett. - Annyira, annyira sajnálom, Jungkook. Nem akartalak újra bántani, de tényleg meg kellett oldanom valamit. Tényleg szükségem volt erre az időre. De nem fogok újra elmenni.
Jimin lehajolt, még mindig Jungkook állát fogva, az orraikat összepréselve, a szemeit behunyva. Jungkook nem hitte, hogy lélegzett. Nem gondolta, hogy tudott volna lélegezni, még akkor sem, ha akart volna. Annyira fáradtnak és kimerültnek érezte magát, szinte olyan volt, mint egy illúzió.
- Szeretlek. Jungkook szíve annyira összeszorult, hogy fizikális fájdalmat érzett. - Annyira szeretlek. Nem foglak elhagyni. Többet nem. Nem foglak elengedni. Nem foglak.
Jimin alig hallhatóan suttogott, annyira intim volt a pillanat, hogy szinte úgy érződött, hogy körülöttük mindenki visszatartotta a lélegzetét. Egyikük sem volt tudatában, hogy az emberek még mindig ott voltak. Nem számított. Jimin tovább beszélt. Akkor először ő volt az, aki próbálkozott, és Jungkook nem tudta rávenni magát, hogy kételkedjen a szándékaiban.
Percekig úgy álltak, csak érezve egymást, mielőtt Jungkook bátorságot nyert, hogy az ajkait lágyan Jimin ajkai ellen nyomja. Jimin belemosolygott a csókba, a kezét mozdítva, hogy Jungkook arcán pihenjen.
Olyan íze volt, mint a fájdalomnak, mint a szomorúságnak, mint a tagadó éveknek, mint a könnyeknek, mint a bátorságnak, mint az új kezdetnek. De legfőképp, olyan íze volt, mint a szerelemnek.
Csak pár pillanatig tartott, aztán elégedetten elhúzódtak, a szemeikben könnyek csillogtak. Akkor először a könnyek nem a szomorúság miatt voltak.
- Szeretnél egy narancsot a példányodhoz? Mosolygott Jungkook. Jimin visszamosolygott.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
