between the lines • jikook

64

menj el

Jimin ideges volt. Úgy tűnt, mindig ideges volt, mielőtt találkozott Jungkookkal, de az elmúlt három hónapban Jungkook nem próbálta meg a kapcsolatukat a barátság zónán kívülre tolni, és egy ponton Jimin kezdte azt hinni, hogy nem is fogja. Folyamatosan úgy érezte, mintha valamiféle jelet várt volna Jimin részéről, és enyhe pánikban, Jimin még csak nem is tudta, hogy hogyan álltak. Jungkook alkalmanként megfogta a kezét, kaját vitt neki és együtt néztek filmeket. Csodálatos barátságnak tűnt. Kivéve, hogy egyikük sem akart barátok lenni.

Jimin mondani akart erről valamit, megpróbálva megtalálni a módját, hogy csak elmondja Jungkooknak, hogy igazán, igazán meg akarta őt csókolni, amikor Jungkook megfordult és elhívta egy randira. És még egyszer, Jungkook sosem bukott el, hogy meglepje őt.

Szóval hihetetlenül ideges volt, hogy mi fog következni. A gondolat egyedül megmosolyogtatta Jimint. Mindketten úgy viselkedtek, mintha sosem lettek volna együtt korábban, és végül, amit minden bizonyított, tényleg nem is voltak. Mindkettőjük számára új kezdet volt, hogy megpróbáljanak boldogok lenni, hogy megróbálják és együtt legyenek boldogok, egymással.

Majdnem három órát töltött azzal, hogy megpróbáljon szalonképesen kinézni az estére, tudta, hogy különleges volt, és tudta, hogy Jungkook nem menne semmivel sem kevesebbért a tökéletesnél, úgyhogy jól akart kinézni.

De végül, amire nem számított, az az, hogy az apjának fog ajtót nyitni minden ember közül. Valaki, aki évekig nyomorúságossá tette az életét, aki arra kényszerítte, hogy válasszon aközött, amit csinálni szeretett volna és aközött, amit csinálnia kellett, hogy több pénzt keressen a család számára, amit alig látott.

Az apja csak azért hagyta, hogy a barátja üres lakásában maradjon, mert közelebb volt a munkahelyéhez, és Jimin megkönnyebbült, hogy képes volt olyan ruhákat hordani, amelyek nem voltak hosszú ujjúak, hogy elkezdhetett meggyógyulni, még ha ez azt is jelentette, hogy éjjel-nappal dolgozott, csak hogy a fizetése 90%-át valaki olyannak küldje el, akit egy kicsit sem érdekelt ő vagy az élete. Legalább nem kellett szembenéznie vele többé.

Egészen mostanáig.

Beviharzott, szinte ellenállás nélkül félrelökve Jimint, megforult, a vörös és dühös arcát verejték borította. Jimin rosszul érezte magát.

- Hazajössz velem.
Jimin megfagyott néhány pillanatra, nem teljesen értve.
- M-micsoda? Miért?
- Mert azt mondtam, Jimin. Pakold össze a szarjaid.

Jimin érezte, hogy valami megakadt a torkán, túl sok dolgot érezve egyszerre, hogy feldolgozza.

Az apja az egész testét a kanapéra dobta, kinyúlva a távirányítóért, azonban a keze megállt, mielőtt bármit is megnyomhatott volna, Jimin szavait hallva.

- Nem.

Felállt, lassan megközelítve Jimint, mint egy ragadozó. Jimin vére eltűnt az arcáról, az összes évnyi teljes engedelmesség elhozta a pillanathoz.

- Én nem megyek sehova. Neked kell elmenned.
Az apja elvigyorodott. Jimin olyan sokszor látta már azt a vigyort. De ezúttal nem fog megijedni. Többé már nem.

- Belefáradtam abba, hogy úgy bánsz velem, mintha semmi lennék. Belefáradtam abba, hogy az eszközöd vagyok ahhoz, hogy pénzt keressek neked, hogy te csak ülhess és ne csinálj semmit. Belefáradtam abba, hogy évek óta kihasználsz minden remény nélkül egy fényesebb jövőre – annyira keményen próbálkozott, hogy ne kezdjen el sírni, de nem érdekelte többé. - Belefáradtam abba, hogy arra gondolok, hogy milyen lett volna az életem nélküled és az irántam érzett gyűlöleted nélkül. Olyan sokszor bántottál és még csak az igazi okot sem tudtam mögötte. Nem az én hibám... nem az én hibám, hogy nem vagyok a fiad. Nem az én hibám, hogy nem vagyok a részed – Jimin nem kapott levegőt. - És tudom, hogy dühös vagy és mérges, de évek teltek el, apa. Évek teltek el és még mindig nem tudsz a sajátodként tekinteni – hosszú szünetet tartott. - Tudod, beleszerettem egyszer valakibe. Évekkel ezelőtt. És... és elhagytam őt, mert attól tartottam, hogy hogyan reagálnál. Azt sem tudod elviselni, hogy az életed része vagyok, akkor hogy fogadnád, hogy a személy, akit teljes szívedből gyűlölsz, szintén meleg – egy szomorú mosoly megjelent Jimin arcán, nem is nézett az apja szemeibe, látszólag túl mélyen a gondolataiban, hogy lásson valamit. - De már nem félek. És ezúttal nem engedem el őt. Soha nem kértem tőled semmit és soha nem is fogok. Azt akarom, hogy hagyj békén. Azt akarom, hogy menj el és soha ne gyere vissza a fiúhoz, akit gyűlölsz. Ez az én otthonom – egy pillanatra látta, hogy megváltozott valami az apja szemeiben, de nem gondolt bele semmit, túlságosan elárasztva a saját gondolataival és a ténnyel, hogy kiállt magáért, hogy megértse, hogy mit jelentett. - Menj el.

Belülről rettegett, hogy mindent, amit mondott, az apja engedetlenségként fogja venni, de csak elment mellette, még a vállát sem súrolta, meg sem lökte őt, vagy bármi, ami közel állt a szokásos tulajdonságaihoz, és Jimin, aki sosem mert hátranézni, hallota, ahogy az ajtó halkan bezáródott mögötte.

Az apja elment, akkor miért nem érezte úgy Jimin, hogy győzött?