Kilenc plusz egy

💥3💥

💭El sem hiszem.. Lettek barátaim!💭

Másnap korán keltem, és gyorsan elkészültem, hogy minél hamarabb odaérjek a fiúkhoz.

Mikor megérkeztem, többeknek felcsillant a szemük, köztük Jeonginnak, aki egyből a nyakamba is ugrott.
-Mimiiiii!!! -akkora volt a lendülete, hogy majdnem hátra estünk mindketten.
-Mimi? -lepődtem meg a becenévtől.
-Hiányoztáá~l!! -szorongatott továbbra is, míg vissza nem öleltem. Gondolom arra várt, hogy viszonozzam, mert utána elengedett.

Már pár órája ott voltam velük, mikor Chan megkért, hogy menjek el vele kaját hozni. Eleinte nem nagyon értettem, hogy hogyan is akar élelmet szerválni, illetve, hogy honnan, de beleegyeztem. Kimentünk a félkész házból, majd beljebb haladtunk a város közepe felé egy kicsit.
-Chan. Honnan is akarunk kaját szerezni? -kérdeztem a "vezetőm".
-Mindjárt meglátod..! -kaptam a választ, majd nem sokkal később egy háznál álltunk meg.

-Chan? -néztem rá bizonytalanul, mert már egy kis ideje csak ott álltunk. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy kezd eléggé instabilan állni, ezért közelebb léptem hozzá. Jól is tettem, mert rögtön ezután karjaimmal kaptam el, mielőtt a földre esett volna. -Chan! Chan, mi a baj? -kérdeztem aggódóan.
-Se-... semmi.. -kapaszkodott belém és próbált felállni kevés sikerrel.
-Chan, mondd el mivan, és ne hazudj... -mondtam, miközben végig tartottam, hogy teste ne találkozzon a betonnal.

Egy kis ideig úgy maradtunk, majd ismételten megpróbálkozott a felállással, ami sikerült is. A kérdésemre nem kaptam választ, így megismételtem kicsit idegesebben.
-Mi a baj, Chan??
-Több napja nem tudok aludni... -kezdett bele megadóan egy sóhajtással. Hiába állt már stabilan, nem engedtem el. -Az én hibám, hogy ennyi ideig.. ott szenvedtek a srácok.. Folyton ez van a fejemben.. -látszott az arcán a fájdalom, amit emiatt él át. -Ha sikerül is elaludnom, akkor rémálmaim vannak emiatt.. -megöleltem, mert láttam érzelmileg egyáltalán nem bírja már. Chan a vállamba temette az arcát, magához szorított, és éreztem, ahogy némán sír. Egy jó 5-10 percig csak álltunk, hagytam, hogy kisírja magát, majd mikor elfogytak a könnyei megszólaltam.
-Chan.. nem te tehetsz róla. -mondtam határozottan. -Ha te nem vagy, a többiek sosem jutnak ki onnan.
-De akkor is lassú voltam.. -vágta rá.
-Chan! Te mindent megtettél, és meg is lett az eredménye. Kijutottatok! -itt a vállánál fogva eltoltam kicsit magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. -Akkor lenne szabad így érezned, ha nem csináltál volna semmit, és ölbetett kézzel vártál volna a csodára. -erre a kijelentésemre a fiú elbizonytalanodva nézett a szemembe. Nem válaszolt, és csak a csend szele honolt köztünk.

-Szóval, honnan is szerzünk kaját, és hogyan? -kérdeztem tőle mosolyogva, azt sugallva, hogy én lezártam így a vitát, azaz inkább tereljük a témát. Egy pár másodperc után végre kapcsolt, és karon fogott, majd elkezdett húzni.

-Ha nem szűnt meg ez a a konyha, akkor innen. -mondta, miközben bevezetett egy kisebb sikátorszerűségbe, ahol csak egy ajtó volt, amin persze be is kopogott.

_______________________________

Sziasztook!
Igen, elég rövid lett a rész,
de sajnos nagyon nem jön most
az ihlet, így sajna, hogy ritkán
lesznek részek, de igyekszem.
(´>﹏<')