ꜱᴛɪɢᴍᴀ

/(...) Ahol mindig is sötétség volt\

"Tánc, egy-egy megrontott lépés,
Lánc, szemek, mosoly, utolsó csak kérés.
Tükör, belenézel de nem láthatod magad.
Sötét, miért érzem benne otthon magam?..

Kedvesség, de nem hozzád szól,
Szomorú vagy, de maradj csak jól.
Könny, mi végig folyt arcomon.
"Lusta" mert nem látta harcomon.

"Együtt" szóltál de nem vagy itt,
Bent meleg van, de én itt vagyok kint.
Közeledek, de te ellöksz.
S a szorítás, torkomba feljön.

Megmutattad a reményt, majd eltakartad szemem.
Megfogtam, de elrántottad, kezed.
Könyörgő tekintet, aranyos arc.
Földre sújtom , mert mosolya karc."

Bo3r2y
[Megtalálható a'Verseim' című könyvemben.]

Jungkook

"Szokásos", "természetes", "mindennapos". Nem számít!

Miért szeretünk? Mert minden ember gyengesége a szeretet. Ha szeretsz valakit figyelsz rá, érdeklődsz iránta, megteszel neki mindent, bízol benne és ő is bízik benned. De a szeretet lánca bármikor elszakadhat..bármikor. Azon kapod magad, hogy fogalmad sincs ki az az ember, aki melleted ül. Pedig régen úgy hívtad: kedvesem, szerelmem, életem. Elidegenedsz tőle, van helyzet mikor ez azt akarja jelenteni, hogy megunt, elege lett belőled esetleg már nem szeret.

De más, hívhatjuk rosszabb helyzetekben ez megfordul. A végeredmény végülis ugyanaz lesz, de akkor te bántasz meg mást. Ugye, hogy nem érdekel? Könnyebb eldobni valamit, a szebbért, a jobbért, az okosabbért. Mert ilyen az élet. Mert csak az lehet a piramis tetején aki tapos. Aki tapos, azt tisztelik. A taposottat megvetik. A többi ember pedig megmarad a maguk gyáva világában. Mert ők nem tettek semmit. Mert talán akit taposnak próbált tenni valamit a jóért. De hogyan ha ebben a világban csak a rosszat akarják?! Hogy a jó ember mögött megfordulnak??! Hogy lehet az, hogy ha nem vagy valaki, te vagy a valaki?!

Kérdések, de hiába! Nem kapsz választ, mert nem lehetnek kérdéseid.

Az én helyeztem mindig is más volt. Eltapostak, de nekem nem kellett a piramis csúcsára másznom, mert nem volt a közelben piramis. Jimin volt a fáraó, az úr, a mindenség, aki otthont és szerelmet nyújtott nekem. Mindig. Feltétel nélkül szerettük egymást. Teljesen beléestem, nem akartam nélküle élni.

De az élet nem akart boldog véget. Szenvedést akart, hurrikánt ami be is következett egy olyan napsütéses napon, ahol nem várt volna senki hurrikánt.

Jimin lakása, Jimin kezei, Jimin csókja, Jimin érintése. Mindennapos dolog volt akkoriban, régen. Örültem neki, hogy vele lakhatok. Amíg..amíg egy forró éjszaka után el nem aludtunk. Emlékszem, Jimin mellkasát öleltem, és annyira jó érzés volt a lehető legközelebb lenni testéhez, személyéhez. Illata megbabonázott mint mindig, teste ontotta magából a hőt, és mi ott feküdtünk, szerelmesen a tengerkék ágyneműben, egymás izzadságában egybefolyva.

Fáradt voltam. Megcsókolt, majd jóéjszakát kívánt. Emlékszem, hogy megsimogatta a hajamat, emlékszem elsuttogott egy szeretlek -et mikor félálomban voltam.

Aztán sötét, majd reggel.

Ez volt az a végzetes nap, mikor egy sarokba szorított nyúl lettem. Egy naiv ribanc, akit könnyen átvágnak. Együgyű balfácán, kit akár úgy is tarthatnak mint egy állatot.