Fontos: Mindenki képzelje el saját általános iskoláját a történethez.
- Jhaj.. Fantasztikus.. Megint elkések! - dörmögtem majd nyújtózkodva nagy nehezen kikeltem az ágyból kék deszkájú, kockás ágyhuzatú ágyamból. Felvetem fekete farmerem, szürke pólóm, kék pulóverem és kockás zoknim. Gyorsan bepakoltam a táskámba majd lementem a fekete tölgyfásból készült lépcsőn a mustár színű falú és fehér csempe padlójú földszintre ahol anyám ült nyugodtan az asztalnál. - Anya.. Azé néha felkelthetnél! - mondtam. Tudtam, hogy kicsit tiszteletlen, de azért idegesített már. Én utáltam a legjobban mégis nekem kellet megtennem érte a legtöbbet. Nem mondott semmit csak ült. Mindig csak ül. Nem csoda, hogy olyan duci és amilyen pici így abszolút gömb alakú. Apát nem látom.. Biztos dolgozni ment.. Jhaj megint itt hagyta a szemüvegét. Néztem az étkező asztalon lévő szemüvegre. Na, mindegy.. Remélhetőleg nem lesz baj így se.. Beraktam a táskámba egy flakon vizet meg pogácsát aztán kockás cipőmet felhúzva a suli fele vettem az irányt. Gyorsan szedtem lábaim.. Nem akartam.. Csak haza akartam menni, de tudtam azt nem lehet. Telefonomat zsebemből elő véve megnéztem az időt. Még 2 perc becsöngetésig.. Lépteim lelassítottam. Pont az után csöngetek be miután beléptem, és ha nem mindig így csináltam volna talán menőnek is érzem magam.. Meg, ha valakit érdekelne.. Osztályba beléptem ahonnan persze késet a tanár. Le akartam ülni a helyemre, de a padon volt a padtársam táskája, aki mellé még az ofő ültetettet. Nyúltam felé, hogy arrébb rakjam.
- Mit csinálsz csicska? Ne érj a mocskos kezeddel a táskámhoz te idióta! - mondta. Tudtam vissza kéne szólnom de.. Mit.. Hogy.. Már lekéstem róla?
- Gyerekek üljetek le a helyetekre! - mondta a matek tanár mikor belépet. - Mex, rakd le a táskád, mert nem látom Gergőt! - mondta velem nem is törődve, de már úgy is hozzá szoktam. - Most nem jelentünk! Henry kérlek, oszd ki a lapokat! Köszönöm!.. Ahogy mondtam most írjuk meg a témazárót! Bocsánat a késésért! - ó basszus...
- Jó tegyétek le a tollakat! Az utolsók adják előre! - mondta az óra végén. - Ooké.. Viszont látásra!
- Viiszont láátáásra! - hangzott együtt az osztály, aminél én csak tátogtam. A tanár kiment mi meg megfogtuk a tornacuccunk meg telefonunk és rohantunk le tesizni.. Vagyis ők rohantak. Végül én is beértem az öltözőbe. Szemkontaktust kerülve a sarokba pakolva igyekeztem minél hamarabb átöltözni.
- Mi van vaksün? - kérdezte Ethan. Nem törődtem vele csak felhúztam a tornacipőm és ki indultam. - Hé! - lökött a falnak - Figyelj nyomoronc! - mondta, de én csak kirohantam. Megfogta erősen a karom, de kirántottam szorításából és ki mentem. Egy nagyot sóhajtottam utána meg a falnak támaszkodtam figyelve, ahogy mások beszélgetnek.
- Sorakozó! - mondta a büdös leheletű tesi tanár. Ilyenkor örültem, hogy fiú vagyok, mert így legalább kicsit messzebb volt. Miután jelentettek neki ki hiányzik és leírta utána persze körbe-körbe futni kellet. Mikor meg volt a 3 perc futás nyújtani kellet párban.. Nem csak nekem nem volt párom hisz 23-an voltunk, de Mex inkább másokkal állt csapatba nem törődve azzal, hogy így hárman vannak. A falnál támaszkodva keresztbe font kézzel nézelődtem idegesen. Lehajoltam, hogy akkor én is megcsinálom a gyakorlatot, de cikkinek találtam így hagytam. Még idegesebben markoltam karol előző bénázásom miatt. Aztán a Medicin labdahajítást gyakorolták.. A párok.. Szerencsére nem szóltak rám most, hogy nem csináltam semmit. - Jó akkor szedjétek le a kék szivacsot és rakjátok középre! - mondta a tanár. Sóhajtottam majd én is mentem segíteni. Bénázva megpróbáltam segíteni, leszedni a pántokat, de oda se engedtek. Végül helyére tették én meg csak ott mászkáltam, mint egy szerencsétlen. Megkaptuk feladatként, hogy végtelen jelbe futkossunk rajta. Majd nem egymásnak mentünk, de a tanár folyton azt mondta ne álljunk, meg csak menjünk. Bocsánat hogy nem vagyok szellem. Bárcsak... Mikor épp le akartam ugrani a kék tornaszőnyegről meglökték hátam. A kezemet lehorzsolva és oldalamat beütve elestem. Igyekeztem nem sírni és fölkelni minél hamarabb, mert velem nem törődve néha belém rúgva tovább futottak. Ujjaimra rá is léptek, ami nem segített. Futottam, de már, mint egy zombi. Térdemből kicsit folyt a vér, de nem törődhettem vele. - Jó! Gyertek ide! - mondta mire oda tömörültünk. - Akkor most játszani fogunk! Válasszatok csapatott! - mondta. Meg volt a csapat választás persze engem utoljára. - Tom, veled mi történt? - kérdezte mikor undorodó csapatom felé hallattam.
- Elestem.. - tudja, akkor mikor a tesitanár nénivel beszélgetett és nem figyelt!
- Menj és lásd el a sebeid.
- ... Oké.. - mondtam majd megindultam az öltözőbe. Zsepit bevizeztem majd lemostam a koszt meg vért. Bekapcsoltam a zenét és kényelmesen elhelyezkedve leültem. Egyáltalán nem volt kedvem visszamenni. Szememet lehunytam és hagytam, hogy a képzeletem elvigyen. Egy vérfarkas voltam, de tudtam irányítani kivétel teliholdkor. Egy falut megtámadtam. Sietem, hogy segítsem nekik. Egy banda fosztogatott. Mindenkit levertem. Már csak a bandavezér volt előttem. Mindkettőnkön voltak sebek. Haragosan néztünk egymásra. Épp indultam, hogy lerúgjam a fejét. Felém lőtt, de kikerültem a golyókat és..
- Hé, gyökér! - mondta Ethan. - Tűnés a helyemről! - húzott le. Telom nagyot csattant, de csak pár repedése lett. A bal fülemben még épphogy csüngő fülesből hallottam a zenét. Ugyanazt a könyököm-ütöttem be így majdnem sírtam.. Csak nyöszörögtem. - Menj már vakond! - mondta lábával lökődve. Felkeltem és elmentem öltözni. Nem sietem, mert könnyeim visszatartására ment el az energiám. Miért? Mi baj van velem? Mindenki kiment közben Ethen megint a falnak lökött és röhögve elment. Nem.. Nem sír.. Férfi vagy.. Nem.. Ahogy hallottam, hogy elég távol vannak összegömbölyödtem. Szinte összerogytam. Karjaimat markolta. Előre dőltem fejem a falnak támasztva. Miért.. Miért gyűlöl mindenki? Mit tettem? Én tényleg.. Én tényleg nem tettem semmit.. Nem is tennék.. Mintha arra mennének, hogy mégis. Mintha azt akarnák, hogy elszakadjon nálam valami és őrjöngjek. Vagy ez miért jó? Miért nevetnek ezen? Mi olyan szórakoztató? A szenvedésem? Ez olyan jó? Miért? Borzalmas kérdés keringet bennem. Legfőképp a miért. Nem voltam képes megérteni miért vicces ez neki. Miért szórakoznak ezen ilyen jót és miért teszik ezt velem mikor sosem tettem ellenük semmit. Szemem miatt kiközösítettek, de ez már.. Ilyen mértékben.. Kezeim szinte zsibbadni kezdet már szorításom miatt. Éreztem, ahogy erőből dőlők a falnak lassan nyomot hagy. Lélegzetem egyre erősebb és szabálytalan. Hallottam, ahogy valaki belép és éreztem tekintetét. Pár másodpercig nem mozdult, ahogy én se.
- Hé.. - guggolt le mellém és kezét vállamra rakta. - Mi történt? Megsérültél? - kérdezte és óvatosan maga felé fordított én meg esetlenül próbáltam közbe nem elesni. Elővet egy zsebkendőt és felém nyújtotta. - Tessék! - adta oda, de én csak szorongatni tudtam. Sóhajtott majd egy másikat elő véve letörölte könnyeim majd orrom elé rakta. - Fuj! - parancsolta én meg próbáltam kevés levegőm ellenére eleget tenni kérésének. - Na, mond mi a baj! - mondta miután elhajította a zsebkendőt a kukába. - Itt vagyok! Én segítek! - mosolygott kedvesen. Mikor nem mondtam semmit csak néztem széttárta karjait én meg nem bírtam.. Ahogy láttam végre.. Végre van esélyem valakinek kedves érintését érezni.. Nagy lendülettel át öleltem így a földön landoltunk, de nem szolt, semmit. Kicsit sziszegett, de hagyta. Kitört belőlem és sírni kezdtem. Nem bömbölni, de sírtam fejemet vörös pulcsijába temetve. Légzésem kesze-kusza ütemű volt, de ahogy éreztem meleg ölelését és tenyerével hátam simogatta lassan kezdtem megnyugodni.. Hallottam a csengőt.. De nem mozdult.. Nem szólt érte..
- E.. El *hüp* el fogunk.. Kh.. Késni..
- Ha jól tudom nektek irodalmatok lesz, szóval úgy is késik a tanár!
- De te? - kérdeztem, de nem felelt csak ölelt. Olyan kedves.. Végre.. Eredtek meg könnyeim.. Bajt okozok.. Mindenkinek.. Én csak egy probléma vagyok.. Jó szorosan öleltem.
- Mi a baj...
- Én vagyok a baj!.. Jobb lenne ha..
- Cssss... Osztálytársak? - kérdezte egy erős fájdalom nyomta végig mellkasom.
- Mhm..
- Hm.. Jól van semmi baj.. Az emberek ilyenek.. Egyszer majd jobb lesz!
- De mikor? Én már.. Én nem fogom tudni addig.. - markoltam erősen karomba.
-Tudom, hogy nehéz.. - ült fel velem így dereka körül ment a lábam.. Szóvalölében ültem. Arcomat megfogta és mélyen szembe nézet kedvesen mosolyogva -ezért is.. Itt leszek neked és segítek.. Jó? - kérdezte, de nem válaszoltam.Elmélyedtem gyönyörű szürke szemeiben néztem. Sosem fogom elfeledni gyönyörűszemeit.. És finom ajkait...
