Tamara körmeit bőrébe mélyesztve átkarolta karját. Az utcán sétált lehajtott fejjel az emberekről tudomást se véve. Fényes nappal volt, de lelkében sötétség honolt. A sötét gondolatok fejében megszülettek és beszennyezték lelkét majd onnan a véráramon keresztül szétáradt a testben megmérgezte azt. Könnyeit igyekezet vissza tartani és csak haladni a fényes utcákon.
Tori halála oly módon megviselte, amit sosem gondolt. Sosem kedvelte, de az hogy halála az miatta következett be.. nem tudta elfogadni. És nem értette miért.. ölt már a kalandok során de.. azok inkább zombik meg hasonló szörnyek voltak.. semmi érzelem nem kötötte hozzá őket.. talán Tori-hoz igen? Miért is kötné?
Edd-ék a boltba mentek és neki nem volt kedve egyedül lenni... Habár utólag belegondolva az idegen emberek között sem jobb. Talán csak az emlékekkel téli csöndes házat kerülte.
A depresszió már rég eluralkodott testén. Sosem tudta megszüntetni, de enyhíteni vagy elnyomni igen. Általában szimplán csak kismértékben mutatta ki így stílusává vált, de néha olyan mértékben elhatalmasodott.. amit nem tudott kezelni és az sem segített, hogy a tehetetlenség és bizonytalanság miatt pánikba esett. Ez csak növelte az egészet, de nem tudott mit tenni. Gyűlölte. Gyűlölte a tehetetlenségét. Gyűlölte ezt a szakaszt. Gyűlölte az egész depressziót, az összes értelmét.. de legfőképpen gyűlölte magát.
A könnyek megszöktek szeméből és arcán lebarangolva eljutottak álláig ahol elváltak a testtől. Szemhéját fájdalmasan erősen összezárta. Szorítása karján nőt.
Hirtelen dudálás szakította ki érzelmi világából. Megdermedt és a dudáló járműre nézett.
- Menjé má picsa! - ordította a mérges 50 év körüli férfi. A lány fájdalma felerősödött és ismét erősen karjához nyomva ujjait szaladni kezdett.
A táj megváltozott. A nyüzsgő utcákat felváltotta a szinte teljesen üres park.
Tamara térdre rogyott. Arcán már patak alakult ki. Légzése egyeletlen lett, ahogy zokogni kezdett. Sosem bántotta valami ennyire, sosem sírt ennyire főleg nyilvánosan csak egy alkalmat. Amikor ananász anyját elvesztette. Egy egész világ dőlt össze benne és teljesen megváltozott. A vidám élénk gyerek helyet komorrá vált és ez sokáig így is maradt. Egy idő után volt képes rövid időre, de azért néha vidám lenni. Ez is olyan volt. Ez is annyira bántotta, de miért. Tori-nak mi köze hozzá. Hisz nem kedveli. Miért fáj ez neki. Nem tudta hova tenni. Nem tudott az érzelmekkel mit kezdeni. Csak sírt mintha más nem is lenne. Mintha nem is látnák. A világ megszűnt körülötte és csak a feketeség, amit szemhéja nyújtott meg a bánata, érzelmei maradtak.
Hirtelen karokat érzet körülötte. Ledermedt. Olyan jól eset, de azt se tudta kitől volt. A melegség átáramlott át testén. Arca elmerült a piros pulcsiban és a dohány szagban. Szeme elfehéredett a felismeréstől majd felnézett.
- H-hello.. - mondta idegesen mosolyogva Tori miközben a kis sérültnek haját meg hátát simogatta megnyugtatóan. - Mi a baj? - kérdezte félve a választól hisz a kis csöppség fél hónapja majdnem életét vette. Tamara szája megremegett.
- Te! - ölelte át szorosan.
- Én? - kérdezte mivel nem értette akkor miért öleli.
- Azt hittem.. azt hittem, hogy megölték! - szipogott.
- Ó kis Butus Tamara.. - emelte fel a másik fejét. Ujjai a lány szemétől lassan arcán lebarangolva eljutottak álláig, mint ahogy a könnycseppek, de Tori nem hagyták el testék. Kezét ott tartotta és hagyta, hogy a másik könnyei leperegjenek, ujjain majd beférkőzzenek a ruhaujjba. - tőlem nem szabadulhatsz meg ilyen könnyen!
- Oké. - mondta igyekezve nem kimutatni, hogy furcsa így kicsit idegesítő számára ez a mondat.
- Hiányoztam?
- Nem! - fordította el fejét.
- Aha. - puszilta meg a másik homlokát mire elpirult.
- Mmmm.. - temette arcát a másik pulcsijába mire ő meg felnevetett.
- Te is hiányoztál... Én kis gyilkosom...
