Soy Una Fan Enamorada

I.

A kis lakásomba belépve cipeltem be a bőröndöket és minden csomagom, a fejemben pedig egyre csak az járt: „ Végre! ”
Már alig vártam, hogy végre elkerüljek otthonról és szabadabb életet élhessek. Most, hogy egyetemre mentem, a szüleimnek muszáj volt elengedniük engem. Félreértés ne essék, nagyon szeretem a családomat, csak nem tudtam igazán élni mellettük. Túlságosan féltettek engem a nővérem balesete után, amiért nem tudom hibáztatni őket, hisz már csak én maradtam nekik, miután ő meghalt. Mégis úgy éreztem, mintha pórázon tartanának. Nem mehettem bulizni, sőt még randizni sem engedtek el olyan sráccal, akit nem ismertek.
De már vége ennek. Más városba kerültem, és nem tudnak ezentúl egész nap a nyomomban járni.
Próbáltam mindent kipakolni, de nem jártam sikerrel. Maradt még pár doboz holnapra is.
Másnap reggel fáradtan ébredtem. Nem tudtam rendesen kipihenni magam, mert éjfélig a kedvenc bandám, a CNCO dalait hallgattam, nem bírtam leállni. Ahogy egy szám a végéhez közeledett, máris eszembe jutott egy másik dal, amit muszáj volt meghallgatnom.
Fáradtan pislogva kiballagtam a konyhába és készítettem egy kávét. Mikor megreggeliztem, gyorsan kipakoltam a többi cuccom is, majd felöltöztem és elkezdtem felfedezni a környéket.
Elsétáltam egésszen egy parkig, ahol egy ösvényre lépve kezdtem sétálni, miközben körülöttem zajlott az élet. De szó szerint.
Az emberek, akik mellettem sétáltak el mind siettek valahová. Volt aki idegesen hadart a telefonba, hogy már megint késni fog, volt aki egy veszekedés közepén volt éppen.
Én nyugodtan sétáltam, miközben a nap már ragyogott az égen.
Épp elővettem a telefonomat, hogy üzenjek anyukámnak, amikor egy kislány, olyan 2-3 éves körüli odaszaladt hozzám és kis kezeivel megérintette a lábszáromat.
- Játszol velem? - kérdezte.
Lenéztem a kislányra és azonnal észrevettem gyönyörű sötét szemeit.
- Aaliyah, nem szabad! - hallottam egy hangot a hátam mögül.