Nothing breaks like a heart

9. Váratlan vendég.

"Mindaz, amit nem szerettél bennem, másvalaki álmát hozta el. S mindaz, amit nem kívántál tőlem, másnak adom, szívvel-lélekkel."

Monoton napok követték egymást. Fáradtan, nyúzottan, a végkimerülés szélén állva köszöntött ránk a szombat. Mindenki izgatott volt, féltünk mi vár ma ránk. Már csak húszan maradtunk, és ma egy újabb versenyzőtől búcsúzunk, aki az összesített szavazatok alapján az utolsó helyen végez.

Féltem, de azért vártam is már, hogy színpadra léphessek. Az adrenalin löket, amit az a pár percnyi reflektorfény, és az azt követő taps ad, elég volt egész hétre, hogy feltöltsön, és alig vártam az eheti adag energiát. Bár az éjszakába nyúló próbák sokszor próbára tették a szervezetem, valahogy mégis sikerült kitartanom eddig.

Liv az elsők között lépett színpadra. Tarolt a produkciójával, óriási tapsot kapott. A koreográfia, az ének minden tökéletesen rendben volt. Biztos voltam benne, hogy a továbbjutók között lesz, ezért egy kicsit megnyugodtam.

Dean-re tizenkettedikként került sor. Szokásához híven, magabiztosan állt a színpad közepén, amikor megvilágították a fények. Olyan show-t csinált az a három perc alatt, hogy le merem fogadni, hogy a tinilányok otthon visítozva ugráltak a tv előtt állva. Az egész tökéletes összhangban volt, az őt körülvevő táncosok, akiket az egész produkció alatt próbált lekoptatni a forgatókönyv szerint, a hangja, a kinézete, minden rendben volt. Vadul dobogó szívvel, óriási mosollyal az arcomon néztem a backstage-ben ülve.

-Don't wanna be a fool for you. Just another player in your game for two. You may hate me, but it ain't no lie, Baby bye, bye, bye. Don't really wanna make it tough. I just wanna tell you that I had enough. Might sound crazy, but it ain't no lie, Baby bye, bye, bye. -énekelte az NSYNC számot pofátlan magabiztossággal, azzal a szokásos pimasz mosolyával és a kölyökkutya tekintetével.

Mosolyogva csóváltam a fejemet, amikor vége lett a számnak, majd egy pillanat alatt elkomolyodtam, amikor észrevettem, hogy több szem is rám szegeződött a szobában, és a reakciómat figyelik. Zavartan a hajamba túrtam, majd a mellettem ülő Olivia felé fordultam.

-Ez eléggé rendben volt. -jegyezte meg vigyorogva.

-Szerintem is. -bólintottam lesütött szemekkel. -Szoríts! -öleltem magamhoz.

-Tedd oda magad! -szorított magához.

Csak egy produkció volt Dean és az enyém között, így még mielőtt ő beért volna a backstage-be, nekem már mennem kellett a színpad mögé. Kicsit bántam, hogy nem futottunk össze, mert szerettem volna gratulálni neki, de most magamra kellett összpontosítanom.

-Ne izgulj! Minden rendben lesz, csak csináld úgy, ahogy megbeszéltük. -biztatott az utolsó pillanatokban Jenna.

-Igyekszem! -mosolyogtam meg.

-Ne csak igyekezz, csináld is meg! -rázta meg a vállam.

-Megcsinálom! -nevettem fel, de aztán azonnal el is csendesedtem, amikor meghallottam, hogy már az én konferáló szövegem megy.

-A színpadon Florence Rose! -fejezte be végül Robert, a műsorvezető.

Még gyorsan rámosolyogtam Jenna-ra, aki felém mutatta az összeszorított ujjait, és biztosított róla, hogy végig szurkolni fog, majd vissza sem nézve elindultam a teljes sötétségbe borított színpadra. Csak annyi fény volt, hogy lássam hova kell mennem. Tartottam magam a megbeszéltekhez, és megálltam a színpad közepén a mikrofonállványom mögött, az óriási zongora mellett, ami mögött London egyik legsikeresebb zongoraművésze ült. Összemosolyogtunk, majd egy aprót bólintottam felé, hogy kezdheti.