Nothing breaks like a heart

16. Elődöntő 1.

"Semmi sem égeti úgy a szívet, mint az üresség, ha valamit, valakit elveszítünk, mielőtt igazán ráébrednénk, mennyit jelentett nekünk."

Liv nélkül határozottan unalmasabban teltek a napjaim. Bár Dean próbált minél több időt velem tölteni, mégsem volt ugyanaz a szobatársam nélkül.

A hét első felében élőhalott üzemmódban jártam be a próbákra, az emberek elmondása szerint rossz volt rám nézni, szerda környékén pedig egy jó kis torokgyulladást is sikerült bezsebelnem. A hangom napról napra rosszabbodott. Jenna nem is engedte, hogy pénteken bemenjek az ének órákra, félt, hogy csak rosszabb lesz a helyzet. A dallal nem volt baj, a szöveget kívülről fújtam. Liv miatt esett erre a dalra a választásom. Az utóbbi időben mindig ezt dúdolgatta, gondoltam jól fog esni neki, ha eléneklem.

A lelkemre kötötték, hogy maradjak a szobában egész nap, nyakig takarózzak be és igyak annyi forró teát amennyit csak tudok, hátha javul valamennyit a helyzet szombatig. Én is tudtam, hogy baromira rezeg a léc. Jó úton haladtam a kiesés felé, ami lássuk be elég keserves lett volna az elődöntőben.

Már este nyolc is elmúlt amikor véget értek az utolsó próbák és hallottam, ahogy a többiek visszajöttek a hotelbe. Egész nap Stranger Things-t néztem a laptopomon, jó formán meg sem mozdultam egész nap. A telefonom is kikapcsolt állapotban hevert az éjjeliszekrényemen.

Váratlanul ért amikor egyszer csak kopogtattak az ajtón.

-Gyere. -mondtam erőtlen hangon.

Csak a laptopom fénye világította be a szobát, alig tudtam kivenni a sötétben Dean arcát. Becsukta maga mögött az ajtót és felkapcsolta a lámpát.

-Szörnyen nézel ki. -nézett végig rajtam.

-Köszi. -nevettem fel erőtlenül.

-Tessék hoztam még teát. -nyújtott felém egy újabb gőzölgő bögrét. -A hangod már egész szép. -tette hozzá az előbbi beszólása után, miközben megsimította az arcomat.

Ennyi volt az összes érintkezés, ami a héten közöttünk történt. Szigorúan megtiltottam neki, hogy hozzám érjen, még csak egy puszit sem adhatott. Nem akartam megkockáztatni, hogy véletlen ő is elkapja a betegséget.

-Köszi. -vettem át tőle a bögrét és azonnal bele is kortyoltam.

-Izé, gondoltam megvárod míg kihűl egy kicsit. -nézett rám elkerekedett szemekkel.

-Jó így. -legyintettem.

A mai nap folyamán már annyi forró teát megittam, hogy valószínűleg azt sem érzékelte volna már a torkom ha egy haj sütővasat nyomok le rajta.

-Egek, miből vagy te? Alig bírtam eddig elhozni, olyan meleg. -szörnyülködött. -Egyébként, hogy vagy? -ült le az ágyam szélére és aggódva nézett rám.

-Egyébként jól. -erőltettem magamra egy mosolyt. -Kicsit fáj még a torkom, de holnapra jól leszek. -mondtam határozottan.

-Remélem is, mert baromira nem eshetsz ki! -jelentette ki.

-Jól leszek. -ígértem meg, mire elmosolyodott.

-Szedd össze magad, Florence Rose! -simította ki a hajat az arcomból. -Aludd ki magad és holnap felmosod a többiekkel a színpadot, bébi! -biztatott miközben felállt és az ajtó felé indult.