Fúj ,De Gyülöllek!

igyekszem

Én mindig,de tényleg mindig igyekszem . Igyekszem arra ,hogy ne kések el az előadàsaimról. Igyekszem arra ,hogy  ne kerüljék Márk tàrsasàgba . Igyekszem ,hogy a megfelelő példaként tanuljak a művészetközvetítési szakon. És legfőbb kép arra igyekszem ,hogy ne lépjem túl a saját határaimat. Őszintén szólva egy két lábon járó normàlis emberi lény akarok lenni. De ez egyszerűen nem megy . Ha össze érik ez a három fonàl egyszerűen a negyedik teljesen felborul. És önkontrol nélkül lépem túl a nagyobbnàl -nagyobb határokat. És hogy mi miatt? Egyszerű. A csillapíthatatlan bosszúvàgy ,amit lehetetlen leàllítani.

Mint màr jól tudjàtok ,Mark és az én történetem 21éve rajzolódik. Folytonos szívatàsok stb.. de egy valami még sosem jelent meg azon a "festményen",még pedig az én hatalmas bosszúm... Nagyon vàgytam arra ,hogy egyszer én dörgöljem Markot a földbe és mosolyogva nézzek le rà mikor sàros a feje. Persze,sokszor ,sőt milliónyiszor terveltem ki és tettem meg terveket. De valamilyen oknàl fogva egyik se ütött akkoràt ,hogy Markot megrendítse és elilyesztjesze a folytonos nagy képű mosolyàtól mikor halàlra szivatt.

Talán ezért is voltam a legdűhösebb a vízes jelenetek utàn. Nem hittem a szememnek ,hogy megint nem sikerült semmit se elérnem a tervemmel. Megint jól megszivatott és mikor én ezt vissza adtam volna (amit úgye meg is tettem) ő csak egyszerű undorító mosolyàval levette a polójàt és menőzgetett ,kidolgozott testével. Ez felhàborító! Egyszerűen lehetetlen ,hogy őt nem lehet kellemetlen helyzetbe hozzni. És rühelem ,hogy boldog mikor valami bosszút tervelek ellene. És ezt màr nagyon unom. Húszonegy év utàn már tényleg kilöcsent az a pohàr. Az a képzelet beli ami egyre csak töltődött idegekkel. És egy helyzetbe màr ki is lötykölödött. De most úgy éreztem ,,hogy fel is borult ...

Ezekkel a gondolatokkal léptem be az egyetem kapuin. Na jó,nem léptem hanem rohantam ,mivel màr eléggé késésben voltam. Sőt ,elis késtem. Ezért elpirulva léptem be az előadói szoba ajtajàn a leghalkabb léptekkel amit egy ember tud tenni . De természetesen ez is elégé feltünő volt a hallgatók és az oktató számára.
-Elnézést. Mrs. Jackson.-suttogtam megilletődve miközben fellépkedtem a terem szélén elhelyezkedő magas lépcső fokain ami kék bàrsony szörnyeggel volt leszigetelve. Fehér falak,barna asztal és az ezekhez társuló sötétzöld ,hatalmas tàbla. Megàlltam a hatodik lépcső foknàl és befészkeltem magam a középső székek felé ,majd leültem Ryan és Josh közé.
-Sziasztok-suttogtam halkan miközben elővettem a kicsit nedves számítógépemet. Remélem azért nem lett semmi baja vagy ha igen Mark készítheti a hitel kàrtyàjàt.
-Mrs. Woots. Hamàr késik az előadàsomról megkérhetném ,hogy befogja a pofàjàt?-húzta fel a banya a szemöldökét mire én behúztam a nyakam.
-Igen Mrs.Jackson.-nyögdécseltem ki. Ő pedig egy rossz pillantàst vetve elfordult majd tovább folytatta az előadást én pedig próbàltam figyelmesen jegyzetelni.

-Hűű.. ez aztàn nem volt semmi Rebeka. -jött oda mellém Ryan.
-Hmm?-néztem fel a könyveimből ,miközben kint àlltam a folyosón neki dőlve egy szekrénynek.
-Hàt ,màr mint már ez a màsodik ebben a két hétben ,hogy késel Mrs. Jacksontól.
-Kabja be-mondom vállat vonva.Ryan pedig elmosolyodik ezen.

Ó,még nem is mondtam. Bemutatnám nektek Ryan Gibert ,a meleg barátomat.

Ryannal még a középiskola első éveiben ismerkedtem meg. Azóta szinte elvàlaszthatatlan barátok vagyunk. Ezért se volt igazàn màs baràtom Ellàn és Ryanen kívül ,mivel a fiúk és a lànyok egy arànt nem bírták ,hogy egy meleg sràccal tàrsalgok . Na meg hozzà jàrult az is ,hogy Mark folytonos piszkàlasa kihatott az emberekre is. Ezért vagy figyelembe se vettek vagy gúnyt tàrgyaként beszéltek ki .

-Ki megyünk az udvarra?-szakított félbe a fiú én pedig bólintva megindultam a fotócellàs ajtó felé.
Kint gyönyörű idő volt. Az emberek vagy a parkolóban vagy a focilelátón gyülekeztek és mosolyogva beszélték meg a hétvégéjük érdekességeit. Höh ,ha tudnàk az enyém milyen érdekes volt.Ryannal úgy döntöttünk ,hogy mivel nem vàgyunk hatalmas körűtàrsasàgra igy a lelàtó alà fészkeltünk be.

-Jaj tényleg. Kérdezni is akartam. Te hovà lettél a buliból?-kérdezte a sràc miközben a fűbe leültünk és elő vettük az ebédünket. Hát talán annyiban jó volt ,hogy végül is nem lett rajtam az a szoknya ,hogyha leültem bárhová is nem kellet azon veszengnem hogy ki làtszódna bàrmi is aminek nem kell.
-Öm ,ne akard tudni-préseltem össze szàm két vonallà.
-Na!-szólított fel.-Azt se tudtam hová lettél. Teljesen kétségbe voltam esve.-mondta én pedig össze húztam a szemem. A kis hazug!
-Kamu! Láttalak téged,jól elvoltàl te Bryanel.-kacsintottam rà ő pedig elpirosodott. Olyan volt mint egy paradicsom mikor pirossà vàlt a fehér orcàja. Beletúrt szégyelősen szőke fürtjeibe és ràérősen gondolkodott a megfelelő vàlaszon.
-Jó de azért hianyoltalak-rakta dràmaian a kezét a szívéhez én pedig felhorkantorram.
-Nem ,úgy volt ,hogy Ella jönne haza? Mert nem láttam a városba még. Se veled. Sehol-vàlt témàt.
-Sajnos csak a télen jönn.-ràztam meg a fejem.
-Hogy -hogy?-kérdezte de én csak lustàn megràztam a fejem ,hogy még szinte én sem tudom .