Vércukor {JiKook ff} (Befejezett)

Mókus a gatyában

Jó olvasást! ♡

~Jimin szemszöge~

Elrugaszkodom és becsukom a szemem félelmemben, de nem kell sokat várnom a földet érésre. Alig pár pillanat után már bele is nyilall a fájdalom a lábamba. Felkiáltok ijedtemben, mert rettegek, hogy eltörött a lábam és akkor nem fogok tudni elmenekülni, de amint sikerül kimásznom a bokorból, rájövök, hogy nem lehet annyira komoly. Fáj, de a félelem és az adrenalin miatt majdnem bicegés nélkül futok a főbejárat felé. Azonnal segítséget kell kérnem!

Az életemért futok, de még ilyenkor se vagyok egy atléta: pár méter után máris zihálok, persze lehet, hogy a félelem is közrejátszik. Alig kapok levegőt, a tüdőm ég, a lábam sajog, a szívem meg úgy ver, hogy félő: le fog állni. Ha nem is ér utol, akkor se húzom sokáig, mert elvisz az infarktus...

Futás közben hátranézek és nem látok senkit, mégis olyan pánikban vagyok, mintha itt lenne tőlem alig pár centire az üldözőm. A szívem a torkomban dobog, az agyam pedig beindul, hogy megoldást találjon és minél hamarabb biztonságba kerülhessek. Így, amikor meglátom a szobánk ablakát, ami jóval közelebb van a bejáratnál, folyamatosan hátranézegetve elkezdek kopogni az üvegen, mint egy őrült. Nyilván a nap miatt el van húzva a függöny, ezért torkom szakadtából üvöltök talán már alvó szobatársamnak:

- JUNGKOOK!! JUNGKOOK, NYISD KI AZ ABLAKOT, MEG AKARNAK ÖLNI!!!

Valószínűleg eléggé hallatszik a hangomon, hogy rettegek, mert pár másodpercen belül kinyílik az ablak és meglátom a krássomat. Amúgy is magasabb nálam, de az épület földszintje feljebb van, mint ahol állok, úgyhogy most még jobban fölém tornyosul a megmentőm. Sose örültem még ennyire annak, hogy láthatom őt, pedig mindig megdobbant a szívem, amikor megpillanthattam.

- Jimin! Mi a... - kezdi, de pánikolva közbeszólok:

- Ne most! Valaki üldöz!! Segíts bemennem!

Rémülten nézek abba az irányba, amerről jöttem és minden fa mögött veszélyt sejtek, mintha ott lesne rám az üldözőm arra várva, hogy Jungkook becsapja előttem az ablakot. Idegesen dobolok kezeimmel az ablakpárkányon, majd a ledöbbent krássomra nézek, aki pár másodperc után felfogja, hogy komoly a helyzet és szerencsémre megmozdul végre. Megragadja a karjaim és olyan hirtelenséggel ránt be az ablakon, hogy beütöm a fájós lábamat és feljajdulok. De legalább már idebent vagyok, remélhetőleg biztonságban.

Jungkook elengedi a karjaimat, majd kinéz az ablakon, alaposan körbekémlelve, én pedig toporogva imádkozom magamban, hogy csukja már be, mert keresztbefosom a bokám.

Nagyon hosszú időnek tűnik, de valószínűleg csak pár másodpercig nézett kifelé a támadót keresve. Mikor végre becsukja az ablakot, megkönnyebbülten fellélegzem és az izmaim felmondják a szolgálatot, így összeesem.

- Jimin! - szólít meg Jungkook ijedten, miközben felnyalábol és az ágyamra fektet. Olyan erővel tör rám a zokogás és a remegés, hogy képtelen vagyok lehiggadni - Minden rendben lesz! Már itt vagyok.

- A-annyira... fé-féltem... - nyögöm ki zokogva és erőteljesen remegve, mire Jungkook felhúz és ülve átölel, majd ringatni kezd. Belekapaszkodom az ingjébe és remegve sírok a karjai közt. Nagyon megviselt a dolog, mert még sosem történt velem ilyesmi... és amíg menekültem, nem volt időm ennyire kikészülni, de most teljesen maga alá gyűr a bénító rettegés. Olyan elsöprő, hogy mindenem remeg tőle és csak most értem meg igazán, hogy miért bukdácsolnak és szerencsétlenkednek a horrorfilmekben azok, akik menekülnek. Hosszú ideig képtelenség elviselni ezt a rettegést és tényleg bénító hatása van a testre nézve. Mázli, hogy idejében biztonságos helyre jutottam.