Vércukor {JiKook ff} (Befejezett)

Örökletes betegség

~Jimin szemszöge~

Egyre csak rohanok, ki az épületből, el a magas kovácsoltvas kerítéshez, aminek mentén eljutok a kapuhoz és könnyeimmel küszködve megrángatom azt. Meglepetésemre nyitva van és nincs jelen a biztonsági őr se, aki itt szokott dekkolni. Egy pillanatra elgondolkodom, hiszen tilos elhagyni az iskola területét, de olyan messze akarok kerülni Jungkooktól, amennyire csak lehet. Utálom ezt a helyet! Ha nem kéne ide járnom, sosem láttam volna meg őt és akkor most nem lennék ennyire nyomorult.

Így hát végül magam felé húzom a nehéz kaput és kilépek. Ahogy visszafordulok, hogy becsukjam magam mögött, elkap a félelem, amiért megszegek egy ennyire fontos szabályt, hiszen még soha nem követtem el semmi rosszat. Remélem, nem kerülök bajba...

Torkomban dobogó szívvel futok le az iskolához vezető lépcsőn, hogy lejussak a városba, vagy akárhová, csak el innen. Az izgalomtól és a könnyektől elhomályosult látásom miatt majdnem eltaknyolok, de végül sikerül épségben lejutnom. A lépcsőn leérve a város egyik kisebb utcájába jutok, ahol páran megbámulnak az egyenruhám miatt, de nem vészes.

Kiérek egy nagyobb útra, ahol lelassítok és csak forgatom a fejem, annyi látnivaló van az iskolához képest, ahonnan már egy ideje nem volt szabadulásom. A forgalom, az emberek, az épületek... és a vámpírok. Ebben a városban vegyesen élnek emberek és vérszívók, ezért is számít nagy kihágásnak, ha valaki kiszökik az iskolából. Nem ez a legbiztonságosabb hely a nézelődésre... De nem maradok sokáig, csak amíg meg nem nyugszom egy kicsit.

Ahogy meglátok egy hamburgerest, megbánom, hogy nem hoztam pénzt. De hát elég hülyén nézett volna ki, ha szólok Jungkooknak, hogy várjon egy kicsit, visszamegyek a tárcámért, majd utána folytathatjuk a drámai kirohanásomat.

Megpillantok egy hatalmas katedrálist, ami annyira jól néz ki, hogy muszáj közelebbről is megnéznem, így elindulok felé.

Ámuldozom, ahogy a lépcsőn felfelé lépkedve nézem a gyönyörű, hatalmas épületet és kerülgetem az embereket, akiket hozzám hasonlóan idevonzott a katedrális szépsége. Aztán megint ámuldozom egy sort, mikor meglátom a kiírást, miszerint nem is olyan olcsó bejutni az épületbe. Nincs nálam semmi pénz, úgyhogy csalódottan fordulok vissza, hogy lebaktassak a lépcsőn. Sosem értettem, hogy húzhatnak hasznot még egy ilyen vallással kapcsolatos dologból is, mint a templomlátogatás.

Lefelé menet meglátok egy táblát, ami felkelti az érdeklődésem. Csak annyit látok, hogy egy panda van rajta, én pedig imádom a pandákat, így elindulok arrafelé. Közelebb érve el tudom olvasni a táblát, így kiderül, hogy csak egy japán éttermet hirdet, de ha már eljöttem idáig, akkor megnézem legalább kívülről. A tábla szerint jobbra kell befordulni és pár száz métert sétálni.

Ahogy befordulok, egy kisebb utcán találom magam és olyan, mintha elvágták volna az emberek és a forgalom zaját. Nem csoda, hogy hirdetőtáblára volt szükségük; ez a hely egyáltalán nem forgalmas. Ahhoz képest, hogy milyen közel van a főút, elég fura, hogy amint befordul ide az ember, ilyen csendes lesz minden. Szinte már kihalt.

Sétálok pár percig, de egyre jobban lelassítok, ahogy körbenézve azt tapasztalom, hogy senki sincs a közelben és az épületek is kissé lelakottak. Valami azt súgja, jobb, ha visszafordulok. Tudom, hogy nem kéne ennyire beszarinak lennem, de... sajnos az vagyok.

Sóhajtok egyet és megfordulok, amikor is megáll a szívem és majdnem keresztbefosom magam, mivel egy baromi magas fazonba botlom. Fekete bőrdzseki és napszemüveg van rajta, a bőre pedig hullasápadt, de nem ez a legijesztőbb benne, hanem a beesett arca, a vérvörös szemei és a kivillanó fogai. Ez egy vámpír... Méghozzá egy éhes vámpír.