Vércukor {JiKook ff} (Befejezett)

Gödör

*rész vége átírva*

~Jimin szemszöge~

Nem tudom elhinni, hogy Jungkook rám verte ki, de minden jel erre mutat. Az ondó a hasán még nem száradt rá, így valószínűleg alig pár perce végezhetett... a telefonja is maximum néhány perc alatt sötétül el, ha nem nyúlnak a kijelzőhöz. A képemet pedig kicsivel ezelőtt lájkolta. Nem tűnik túl valószínűnek, hogy rám verte ki, de az még kevésbé, hogy előtte meg utána is az én képemet nézegette véletlen.

Próbálom összerakni a dolgokat, de nem nagyon megy, hiszen annyira mondogatta, hogy nem meleg... nem logikus, hogy heterónak hiszi magát, mégis nekiállt kiverni egy fiúra. Nem tudom feldolgozni, így legjobb lesz, ha minél előbb kiosonok és átgondolom nyugodt körülmények között, amikor egyedül leszek. Jungkook-ot még véletlenül se ébresztem fel, mert rettenetesen kínos lenne. Nem akarom, hogy zavarba jöjjön miattam. Tudom, milyen nehéz, mikor rájössz, hogy nem vagy heteró, azaz "normális"...

Halkan hátrálni kezdek, aztán inkább megfordulok, nehogy nekimenjek valaminek és felébresszen szegényt. Biztosan elsüllyedne szégyenében, ha tudná, hogy megláttam...

Az ajtóhoz osonok, majd halkan a kilincsre teszem a kezem, de mielőtt még lenyomhatnám azt, megszólal a hülye nővérem hülye csengőhangja.

Rémülten kapom elő a telefonom, hogy azonnal kinyomjam, de késő. Jungkook felriad és tátott szájjal bámul rám, majd lenéz az ondóval borított hasára és szemmel láthatóan zavarba jön. Elnézve az arcát nem tudom eldönteni, melyikünknek kínosabb a szitu.

Végre kinyomom a telefont, amitől beáll a csend a szobában. Jungkook szája nyitva marad, de hosszú ideig meg se szólal, pedig látszik rajta, hogy próbálkozik. Nagyokat nyel idegességében, így megsajnálom és végül én szólalok meg:

- Sa-sajnálom, hogy rádnyitottam... Akkor én megyek is.

Azzal feltépem az ajtót és vörös fejjel kilépek a folyosóra, Jungkook meg utnamkiált:

- Jimin! Várj!!

Már tettem pár lépést, de annyira kétségbeesett a hangja, hogy akármennyire is kínos, megtorpanok, aztán visszafordulok felé. Jungkook is kijött a folyosóra, aminek az lett az eredménye, hogy a hiányos öltözete és a kockás hasán lefolyó temérdek ondót meglátva felsikít egy lány tőlünk nem messze.

Odanézek a csajra, aki előveszi a telefonját, hogy megörökítse az utókornak Jungkook-ot ebben a kényes helyzetben, mire szegény krássom felmordul:

- Francba!

Visszasiet a szobánkba, én pedig idegesen nézem a lányt, de hirtelen mellé lép egy másik, aki kiveri a kezéből a telefont, mire amaz nyávogni kezd:

- Hé! Már majdnem...

A másik lány odasúg valamit a nyávogósnak, aki teljesen lesápad a szavak hallatára. Nem hallom, mit mond, de valahogy így is hátborzongatónak tűnik a hangja. Nem tudnám megmondani, miért, de kiráz tőle a hideg... pedig csak egy ember. Nincs miért félni tőle.

Hirtelen eszembe jut, hogy a nővérem az előbb hívott és nem szeretném, ha keresni kezdene, így visszaindulok az ideiglenes szobánk felé. Út közben nyomogatom a telefont és megírom Jiae-nek, hogy a távolabbi mosdóba kellett jönnöm, mert a fentiben nem volt vécépapír és nemsoká visszaérek.

Ahogy leírom neki, amit akartam, furcsa érzésem támad. Olyan... mintha már megtörtént volna egyszer ez velem. Körbenézek, miközben még jobban lelassítok és feltűnik, hogy megint egy sötét folyosón vagyok, ahol rajtam kívül nincs senki, csak a távolból hallom valaki cipőjének kopogását...