A tegnap fénye még ma is ragyog

1.

(...)
Abban a pillanatban megláttalak. A színpad fényárban úszott, és te ott álltál egy gitárral a kezedben és énekeltél. Megbabonázva néztem, ahogy ajkaidat elhagyták a szebbnél szebb, mézédesen csendülő hangok, ahogy vézna, kötéses ujjaid megpendítették a zengő húrokat, az egész lényedet figyeltem. Elvarázsolt, amint barna tincseiden táncolt a reflektorfény.
Aztán a dal véget ért, s az ódivatú, vörös bársonyfüggöny meglebbent az ablakon besettenkedő szellőtől. És ekkor észrevettél. Elkaptad a tekintetemet. Ráébredtél, hogy ott vagyok, téged figyellek. De meglepettség helyett csak elmosolyodtál és felém intettél.
Szemeztünk. Majd újra megpendült a hangszer, és te ismét énekelni kezdtél. Sokkal lassabb volt, mint az előző dalod, és sokkal érzelmesebb. Közben végig engem néztél.
Talán nekem énekeltél.
(...)
–Milyen voltam? – léptél le a színpadról. Önelégülten vigyorogtál, miközben odasétáltál hozzám.
–Nagyon tetszett – mosolyodtam el. – Ezt elő is fogod adni valamikor?
–Naná! – hangodból egyértelműen kiérződött az irónia.
–Miért? – arcomra csalódottság ült ki.
–Mert felesleges. Nem nekik énekelek – közölted még mindig szélesen vigyorogva.
–Akkor kinek? – tudakoltam kissé értetlenül.
–Természetesen magamnak – mondtad, aztán egy ügyes mozdulattal leemelted a kalapomat. –Meg mostmár neked is.
A fejfedő az te fejeden landolt, amit színpadiasan meg is igazgattál.
–Jól áll, nem? – incselkedtél, majd mikor kalapom után nyúltam, elindultál vissza, a vörös függöny irányába.
A terem üres volt. Ketten birtokoltuk a színpadot és az egész nézőteret. Én leültem az első sor közepére, te pedig odaálltál velem szembe, és dalra fakadtál.
–Vörös haj és fekete kalap, ez vagyok én, egy fura alak...
–Hagyd abba! Fejezd be de azonnal! – mérgelődtem, és jobb karod után kaptam. Ám te amúgy is a színpad szélén álltál, így nem nagy csoda, hogy elvesztetted az egyensúlyodat. Előrebuktál, aminek köszönhetően én is megbotlottam. Mindketten a földre estünk, a széksorok közé.
Kissé bevertem a fejem. Bár ez most nem sokat jelentett a kialakult kínos helyzethez képest. Arcom akaratlanul is elvörösödött, mintha a bársonyfüggöny színéből kölcsönzött volna egy darabot, és lelkem is fuldokló gyermekként zihált.
Ám ekkor kacagni kezdtél. Fejedet felemelted a mellkasomról, karjaiddal megemelted felsőtestedet, és nevettél.
–Gondoltam, hogy így fogsz reagálni.
Villámcsapásként ért a felismerés, hogy te már előre számoltál ezzel.
–Direkt csináltad?
–Még szép! – vigyorogtál, ami egy kicsit felidegelt.
–Na most azonnal add vissza a kalapomat! – ragadtam volna el tőled az eredetileg hozzám tartozó tárgyat, de megint megelőztél.
–Vedd el, ha tudod! – nyújtottad ki a nyelved, aztán felálltál és szaladni kezdtél. Elébb csupán a sorok között kergetőztünk, aztán idővel kiértünk a szabadba.
Az ég sötét lepelként terült el felettünk, rajta gyémántként fénylettek a csillagok. A látvány annyira szédítően hatott, hogy majdnem meg is feledkeztem arról, ami eddig foglalkoztatott.
–Nesze – nyomtad fejembe fekete kalapomat, és továbbra is szélesen vigyorogtál. Én pedig elégedetten megigazítottam fejfedőmet. Ezek szerint az éjjeli panoráma téged is jobban érdekelt, mint holmi gyerekes játszadozás.
–Mit szólnál, ha mutatnék valamit? – kérdezted váratlanul. Arcodon csalfa mosoly váltotta fel az eddigi önfeledt vidámságot.
–Hát, ha akarod...– feleltem vállat vonva, kicsit kéretve magam.
–Akkor gyere! – kiáltottad lelkesen, és magad után húztál. Bár nem kifejezetten kellett rángatnod, mentem én magamtól is.
Kisétáltunk a rakpartra. A víz mellett húzódó vastag betonfalnál megálltunk, és te leültél. Én meg persze követtem a példádat.
–És... Mit keresünk itt? – tudakoltam. Egyre pajkosabban mosolyogtál, aztán megráztad a fejét.
–Magadnak kell rájönnöd.
Némán bámultad az eget. Én pedig néhány pillanatra elmerültem csokoládébarna szemeidben.
–Nézd, hullócsillagok! – kiáltottál fel, az ég épp legfényesebb pontjára bökve.
–Ugye, hogy gyönyörű? – lelkesedtél.
Én csak bólintottam, és álmélkodva meredtem az eget átszelő két párhuzamos fénycsóvára. Valahogy úgy éreztem, oka van annak, hogy mi most ketten itt vagyunk.
–Hát nem olyan, mintha mi lennénk azok a csillagok? – kérdezted ekkor, és a szívem ezt hallva hangosabbat dobbant, mint valaha.
–De, nagyon is olyan! – a szám annyira szélesre húzódott, hogy félő volt, netalán tán kettészakítja az arcom. Túl boldog voltam mindenhez.
Halkan dúdolni kezdtél egy régi gyerekdalt. Kellemes hangod füleimbe incselkedett, melengetve a szívemet.
(...)
–Egyébként... Hol hagytad a gitárod? – érdeklődtem.
–Természesen a színpadon – felelted olybá, mintha ez teljesen kézenfekvő lett volna. – Őszintén sosem volt az enyém. Csak kölcsönvettem. Úgy, mint az egész termet is – csalfán rám kacsintottál, majd tekintetedet újra a csillagokra emelted.
A kettőnk csillagainak titulált fénylő pontok már régen eltűntek a horizontról, de jöttek helyette újabbak. Valóságos fényzápor árasztotta el a sötétség fátylát. De a te szemeidnél semmi sem ragyoghatott fényesebben.

***

–Jajj, de aranyos! – les át barátja vörös fürtjei fölött Dazai.
–Hé, ki engedte meg, hogy beleolvass?! – bosszankodik Chuuya, de nem ez igazi harag, csak amolyan jelképes.
–Örülök, hogy még emlékszel erre a napra – vigyorog a magasabb.
–A mosolyod még most is változatlan – jegyzi meg a másik, aztán leteszi a tollat, és feláll az íróasztal mellől.
–És ez mi lesz? Afféle emlékkönyv? – kérdezi a barna hajú.
–Igen, olyasmi – feleli Chuuya, miközben mindketten kilépnek a szobából. – Arra gondoltam, hogy néhány emléket érdemes lenne örökre megőrizni.
Bár azt már nem teszi hozzá, hogy ezek főképp a Dazai-al töltött napjait takarják. Talán nem is csak a közös élményeikre, inkább rá akar emlékezni. Meg akarja őrizni szívében azt a fiatal, szétszórt maffiatagot, akinek olyan sokat köszönhet, és aki még most is az élete szerves részét képezi.