A tegnap fénye még ma is ragyog

7.

(...)
-Eljönnél velem naplementét nézni? - olvastam fel félhangosan azon cetli tartalmát, amit ma reggel találtam, a kalapom karimájára helyezve. Rögtön tudtam, hogy ez csakis a te műved lehet, pedig fogalmam sem volt, milyen az írásod, vagy épp mi okod volna elhívni engem bárhova is.
Nem tudom, talán csak kedvtelésből, de újra és újra átfutottam a papírra vetett, rövidke mondatot. Kissé furcsálltam, hisz most először kaptam tőled bármiféle ajánlatot írott formában. Többnyire személyesen hívtál el, ha szerettél volna valamit közösen csinálni. De ez most valahogy más volt. És nem tudtam eldönteni, ennek örüljek-e, vagy sem.
(...)
Egész nap te jártál a fejemben. Az idő szinte vánszorgott, és oly messzinek tetszett az este, már-már féltem, el sem jön.
(...)
Már kora délután sem akadt semmi teendőm. Csak kiültem egy elhagyatott épület lépcsőjének tetejére, és vártam.
Túl lassú volt a világ ahhoz képest, ahogy a szívem rohant.
Rengeteg időm volt, meglehet, sokkal több, mint amire szükségem lett volna. Magammal voltam kettesben, őszintébben a kelleténél. Rád gondoltam, és ezúttal többet éreztem barátságnál.
Bár talán csak unalmamban játszottam el a gondolattal, mi lenne, ha beléd szerettem volna.
(...)
Minden felesleges dolgot kivertem a fejemből, és csak bámultam a lábam alatt elterülő betont. Helyenként egy-egy repedéséből zsenge fűszálak hajtottak ki. Csak most tűnt fel, egy efféle apróság mennyire fel tudja dobni a szürkeséget. Pont, mint te az én monoton hétköznapjaimat.
Ez a gondolatmenet megint hozzád vezetett, pedig nem akartam, hogy így legyen. Az ismét felvetődő, zavaró feltevés mintha ezennel némi megerősítést nyert volna. De nem, ez csupán egy alaptalan hülyeség, amit az unalom szült.
Felálltam a legfelső lépcsőfokról, és járkálni kezdtem. Úgy voltam vele, egy kis testmozgás biztos kitisztítja a fejem. De semmi változás nem történt. No sebaj. Akkor csak szépen visszaülök, és várok tovább a napnyugtára.
Csend volt, rohadt nagy csend. Ettől függetlenül a fejem megfájdult a sok értelmetlen gondolkodástól. Behunytam a szemem, hátha enyhül a hasogató érzés. Kissé talán ki is merített a nagy semmittevés, így pont kapóra jött a  pihenés.
Csak egy kicsit becsukom a szemem... Csak egy egész picit...
(...)
Valami hozzámért. Vagy inkább valaki. Finoman rángatta a vállamat. De miért? Csak hagyjon pihenni! Bár már nem voltam igazából fáradt. A fejem se hasogatott annyira. Talán ideje lett volna kinyitni a szemem... Na mindegy. Biztos nem olyan volt fontos.
(...)
A hűs szellő cirógatása térített magamhoz.
Úgy tűnik, kicsit elaludtam...
Ekkor hasított belém a felismerés, ami azonnal kipattintotta szemeim zárját.
-Ne! - kiáltottam, és azt már csupán magamban tettem hozzá magyarázatként, hogy basszus, le fogom késni a naplementét.
A balomon valami óvatosan megmoccant. Te voltál az. Az oldalamnak dőlve nézted az eget, fejed a vállamra hajtva.
-Hát felébredtél - suttogtad mosolyogva, mintha attól tartottál volna, még így ébredés után érzékeny vagyok a hangokra. Aztán ismét megfeledkeztél rólam, és az eget figyelted. A nap már rég nyugovóra tért, helyébe az éj húzott pettyezett fátylat. A csillagok aranyszín foltokként tündököltek felettünk, akár abroszon a szétszóródott morzsák. Nagyon szép volt. Egyenesen gyönyörű. Bár egy kicsit azért sajnáltam azt a kihagyott naplementét. Jó lett volna azt is veled kettesben megnézni.
(...)
-Egyébként...- egy pillanatra elbizonytalanodtam, de végül feltettem a kérdést, ami már reggel óta foglalkoztatott. - Hogyhogy írásban hívtál el?
Szótlanul bámultál rám, ettől meg az én torkomban kezdett egyre inkább gombóc nőni. Ám ennek semmi jelét nem szándékoztam tudtodra adni. Ehelyett megmakacsoltam magam, és lenyeltem a levegőm útjába került pillanatnyi zavar fojtását. Épp szórálra nyitottam volna számat, mikor megtörted a csendet. Tekinteted a csillagokra szegezted, és kényszeredetten elmosolyodtál.
-Szerelmes levelet sem lehet szóban átadni.
Az arcom rögtön elvörösödött. Leszegtem a fejem, hogy ne lásd, és ujjaimat belemélyesztettem törökülésben lévő combjaimba. Nagyon kínos volt. Nem néztél rám, de minden pillanatban attól rettegtem, észre ne vedd a reakciómat.
Aztán hirtelen mégis felém fordultál.
-Ugyan, csak vicceltem! - nevettél halkan, mire felkaptam a fejem. Kezem automatikusan meglendült, és nagyot csattant világos arcodon.
-Hülye!
Meglepetten meredtél rám. Mosolyod fokozatosan lehervadt, szemeid némiképp elkerekedtek.
-Chuuya...
Nem akartam, hogy lásd az arcomon úrrá lett pirosságot. Nem akartam, hogy bármit is tudj vagy megérts.
-Felejtsd el! - gesztenyeszín szemeid még mindig értetlenül pásztáztak, de mást nem tudtam kibökni. Ehelyett felpattantam, kalapom pedig a szemembe húztam indulás előtt.
-Ha akarsz valamit, legközelebb személyesen keress. Ez így rohadtul idegesítő!
Nem voltam hozzád őszinte, bár ezúttal az sem javított volna semmin.
(...)
Egyedül sétáltam a sötétben. Lábaimat gyorsaságra ösztönözte a kialakult idegességem.
Valószínűleg nem tehettél semmiről, mégis téged okoltalak mindenért. Könnyebb volt, mint bevallani a saját hibáimat.
Bár talán egyikünk sem hibázott ebben a helyzetben, csak az a hülye sors, ami így mozgatta a köztünk húzódó szálakat, furcsa absztraktként összegubancolva őket.

***

A magasabbik csak hallgat, gondolataiba merülve. Emlékek tömkelege zúdul rá e sorokat olvasva. Hiába volt már mindez régen, még maga előtt látja azt a számára akkoriban még értelmezhetetlen arckifejezést, amit barátján látott azon a múltbéli estén.

***

(...)
Másnap nem kerestél. És azután sem.
Lehet, megérezted, most időre van szükségem. Talán mindkettőnknek szükségünk volt arra, hogy átgondolkodhassuk a történteket. Neked a furcsa viselkedésemet kellett feldolgoznod, értelmezned, nekem pedig önmagam.
Fogalmam sincs, melyikünknek volt nehezebb dolga.