A tegnap fénye még ma is ragyog

4.

(...)
Végre eljött a beígért nap. Az alkonyatban sétálva hosszasan elmerengtem bizonyos dolgokon, kettőnket illetően is, de ez a mámorittas állapot nem tartott sokáig.
-Hé, Chuuya! - integettél már messziről, amikor megláttál.
Felgyorsítottam lépteimet. Ám ahogy a távolság már jóval lecsökkent közöttünk, futni kezdtél felém. Először azt hittem, azért, hogy megölelj. Pont, mint múltkor. Hát, ez csupán kósza ábránd volt.
Lekaptad a kalapomat, és megpördültél benne. Viccesen festettél, kicsit talán lányosan is ettől a mozdulattól, mégsem tudtam nevetni. Kicsit bántott, hogy ezúttal nem akartál megölelni. Nem tudom, miért éreztem így.  Alaptalan volt a rosszkedvem, hisz előtte sem voltunk olyan viszonyban, hogy efféle lányos badarságokkal kedveskedjünk a másiknak. Nem értettem, pontosan miért is, de most mégis bántotta a lelkem.
-Add vissza! - ordítottam rád, mire hirtelen ledermedtél.
-Minden rendben? - aggódó tekintetedet rám szegezted.
-Persze, csak add vissza a kalapom! - kiabáltam, még mindig értelmetlenül. Te pedig lehajtott fejjel a kezembe nyomtad a fejfedőt.
-Most miért vagy ilyen dühös? - olyanok voltak a szemeid, mint egy árva kiskutyáé. Épp olyan lesújtottak és értetlenek. - Talán nem is akartál ma eljönni? Csak azért jöttél, mert elrángattalak?
-Dehogyis! - ellenkeztem rögtön, és hangom sokkal nyugodtabban csengett, csipetnyi kétségbeeséssel fűszerezve.
-Akkor? - még mindig értetlen kisállat módjára néztél.
-Semmi, semmi. Sajnálom.
Megigazítottam a kalapom, és ugyan kissé erőltetetten, de elmosolyodtam.
Nem akartam azt mondani neked így a semmiből, hogy: "Azt vártam, hogy megölelsz, de nem így lett. Ezért vagyok csalódott." Biztos meglepődtél volna, aztán gondolom karjaid a múltkorihoz hasonlóan körém fonódtak volna, kellemes melegséget árasztva. De az nagyon erőltetett lett volna. Azt meg a világért sem akartam. Különben is, mi vagyok én? Egy nyafka lány, hogy ilyen baromságokról fantáziálok?
(...)
-Hol szeretnéd felhasználni a csillagszórókat? - kérdeztem, hogy végre megtörjem azt a jeges csendet, ami valósággal megfagyasztotta körülöttünk a légkört.
-Hát...- mintha kicsit tétováztál volna. Bár ez feltehetőleg az előbbi felindulásom miatt volt.
-Nekem bármi megfelel.
-De úgy nem akarom, ha nem élvezzük! - jelentetted ki hirtelen. - És ha te nem örülsz neki, akkor én sem tudom élvezni!
Megint túl váratlanul voltál túlságosan figyelmes.
-De, hidd el, tényleg boldoggá tesz, hogy itt lehetek...- magyaráztam, ám te megráztad a fejed.
-Ezt nem volt kellően őszinte - aztán a karom után nyúltál. - De ezt majd orvosoljuk.
Egy erőteljes rántásodtól megbotlottam, és előre estem, egyenesen rád. Te pedig mosolyogva elkaptál.
-Kis bolond - a hangod kissé anyáskodónak tűnt.
Átöleltél. Éreztem, hogy ez egy előre megfontolt lépés volt részedről. Pontosan így tervezted.
-Miért?...
-Mert úgy láttam, hogy örülnél neki - mondtad vigyorogva.
Teljesen igazad volt, ami egy kicsit zavarba hozott. Mégis olyan voltál, akár egy csoda. Más biztos nem lett volna képes ennyire tökéletesen olvasni sóvárgó szemeimben.
-Mostmár boldogabb vagy?
Könnyű szerrel választhattam volna a szokásos "Túl büszke vagyok, hogy őszinte legyek" kártya kijátszását, ám ehelyett csak bólintottam.
-Annak örülök - arcod valósággal ragyogott széles mosolyodtól.
(...)
-Jössz? - intettél felém, én meg boldogan követtelek. Előreszaladtál a vízparton. Úgy viselkedtünk, mint a kisgyerekek, de ezzel nem volt semmi baj. Amúgy sem látott minket senki. A város már rég szürkületbe burkolózott, és szép sorjában az ég apró lámpásai is kigyúltak.
Egészen messzire elmentünk, mire végre megálltál. Vigyorogva szembefordultál velem. Aztán egyszercsak levetted a cipőidet és a kabátodat. Kissé értetlenül néztelek, amire hamar kaptam is feleletet.
-Gyere! - nevettél, aztán felhúztad a nadrágod szárát és beszaladtál a vízbe.
-Jó ötlet ez? - figyeltelek.
-Persze. Nagyon kellemes - mosolyogtál.
Lehúztam mindkét cipőmet, a kalapommal együtt letettem a te cuccaid mellé, aztán én is utánad indultam.  Vidáman futottam utánad, de az első néhány lépés után belém hasított a felismerés.
-Woahh, ez elég hideg!
-Természetes, hogy az! - felelted nevetve.
-Akkor...
-Azt csak azért mondtam, hogy begyere - kacagtál, aztán a zsebedből elővettél egy doboz gyufát meg a csillagszórókat, és meggyújtottad.
-Tessék! - nyomtál a kezembe kettőt, aztán a tieidet is megcsináltad. A hosszú pálcikákból sárgás szikrák pattantak ki. Gyönyörű fényük valóban vetekedett a csillagokéval, legalábbis szépségben.
(...)
A víz sekélyebb, nagyjából térdig érő részeiről egészen derékig begázoltunk a vízbe. A csillagszóróinkat magasba emelve fénylő ábrákat rajzoltunk a sötét égre. És a csillagok csak némán mosolyogtak ránk. Kisgyerekek módjára rohantunk a vízben körbe-körbe, baromkodtunk, meg ilyesmik. Közben végig nevettünk, és az apró szikrákban visszhangzott a hangunk émelyítő öröme. Már a hideget sem éreztük, annyira elmerültünk mind a vízben, mind a boldogságban egyaránt. Leírhatatlan volt az egész, túlságosan meseszerű a korunkhoz képest. Mégis jó volt újra kicsinek lenni legalább egy ideig. Kellemes volt, ahogy a felhőtlen és meggondolatlan pillanatok varázsa megtöltötte a szívünket.
(...)
Elégtek a csillagszórók, az utolsó szikrák is lepattantak róluk, és a vízre újból rátelepedett a sötétség.
-Azt hiszem, ideje lenne mennünk - közölted, aztán elindultunk kifelé.
Ahogy a partra léptünk, egyszeriben erőt vett rajtam az a fagyos, kívánatlan közérzet, amit ma már egyszer éreztem.
-Uhh, mindjárt megfagyok - próbáltam magam minél kisebbre összehúzni, de nem mentem vele sokra. A hideg szó szerint átjárta minden porcikámat.
Ám ekkor te a hátamra terítetted a kabátodat.
-A végén még megfázol! - szemeid kedvesen ragyogtak rám.
Én nem hoztam kabátot, mert semmi hasonlóra nem számítottam.
-De így te fogsz fázni! - ellenkeztem, bár a kabátból áradó melegség elmondhatatlanul jól esett átfagyott tagjaimnak.
-Nem fogok - húztad ki magad. - Meg... Neked amúgy is nagyobb szükséged van rá.
Imádtam ezt a mérhetetlenül kedves oldaladat. Persze nem csak ezt, de talán ezt legjobban. De nem akartam, hogy miattam esetleg megbetegedj.
-Akkor legalább gyere ide - mondtam kissé közömbösen. Kitártam a kabátot.
-Hmm? - értetlenség fénylett a szemeidben.
-Elférünk ebben ketten is - motyogtam. - Szóval... Gyere ide!
-Jajj, de kedves tőled! - mondja az, aki alapból is odaadta a saját kabátját.
Magadra terítetted a ruhadarab másik felét, így indultunk el a csillagfényben úszó parton. Te halkan dúdoltad az egyik nemrégiben eljátszott dalod, ami ugyan nem a sajátod volt, mégis tőled sokkal jobban szerettem. És az égbolt csak fokozta a hangulatot. Képzeletben ott láttam még rajta a múltheti tűzijátékot, amit együtt látunk, és a mai csillagszóróinkkal rajzolt vonalakat, amit szintén közösen éltünk át.
Azt hiszem, veled vannak a legszebb élményeim, Dazai.

***

-Azt hiszem, ezt én is elmondhatom rólad - mosolyog az imént említett személy kedvesen vörös hajú barátjára.
-Ezt csak úgy beleírtam... Hogy szép legyen a lezárás! - erősködik Chuuya, de be kell látnia, hogy túl egyértelmű az írásbeli őszintesége.
A magasabb barátja vállára teszi kezét, és elégedettnek tűnik. Nem is, sokkal inkább nevezhető ez boldogságnak, amiért kölcsönös köztük a törődés.

***

(...)
A végén persze mindketten jól lebetegedtünk. De ettől függetlenül te minden nap eljöttél hozzám, és leültél az ágyam szélére, mintha neked kutya bajod sem lenne. Szinte úgy vigyáztál rám, mint egy anya. Pedig te annál sokkal fontosabb vagy számomra.