A tegnap fénye még ma is ragyog

9.

Két hét csaknem nyomtalanul tovatűnt. A várakozással telt napok fátyla könnyeden szertefoszlott, akár egy bársonyszárnyú lepke porladó teste, és a kései délután halványszürkéjében már a part felé lépdeltem, hol te vártál rám.
(...)
-Hát itt vagy? - mosolyogtál rám kedvesen, és felemelkedtél a betonról.
-Nem egyértelmű? - húztam arcom szeszélyes grimaszra, aztán megvártam, hogy te jöjj oda hozzám. - Hova megyünk?
-Majd meglátod - mondtad rejtélyesen. Elléptél mellettem, és megérintetted a vállamat. Ezzel egyidőben pimaszul a kalapom is leemelted másik kezeddel.
-Add vissza...- motyogtam magam elé, anélkül, hogy megfordultam volna.
-Tessék! - vigyorodtál el, majd fölém hajoltál, és odalógattad az orrom elé. - Vedd csak el!
Ugyanaz a macska-egér játék, mint mindig.
Idegesen a kalap után nyúltam, te meg a magasba lendítetted. Esetlenül próbáltam kiütni csontos, sovány ujjaid közül, ám ezúttal sem értem fel elég magasra. Utáltam, hogy ennyire távol vagy tőlem, még akkor is, ha melletted állok.
-Add már vissza, az az enyém! - kiáltottam némiképp ingerülten, mire karod mozdulatlanul megállt a levegőben. Kihasználtam ezt a pillanatot, és fejfedőm után ugrottam. Végre sikerült elérnem.
-De cseles valaki...- jegyezted meg szemrehányóan. - És én még azt hittem, holmi gyerekes ugrálás sértené a büszkeséged...
-Még szép, hogy sérti - feleltem, miközben a fekete kalapot visszanyomtam a fejemre. Kajánul elvigyorodtál, én pedig szokásomhoz híven visszagrimaszoltam. Mintha valamiféle szabályszerűség lett volna az egész, hogy nekem ilyenkor kicsit utálnom kell téged, neked pedig az úgymond részemről kiállhatatlant kell játszanod. Más emberekhez hasonlóan mi is elvárhatóan, automatikusan viselkedtünk ilyenkor. Vélhetőleg ez a dolog is elvesztette már a maga spontanitását.
Átsuhant az agyamon, mi volna, ha hirtelen megbolondítanám az alapszituációt. Könnyen odamondhattam volna, hogy nagyon szeretlek, aztán nevettem volna meglepett reakciódon, és lerendeztem volna annyival, csak vicc volt. De nem akartam hazudni neked, az érzéki őszinteség meg nem tartozott az erősségeim közé. Elvetettem hát a sületlen ötletet, ehelyett rád tekintettem.
-Meddig akarunk még tétlenül itt állni?
-Felőlem mehetünk - vontál vállat, s elindultál. Kezdetben a sarkad mögött, azután melletted lépdeltem. A beton egybenőtt a lassanként feketébe átfolyó szürkülettel.
(...)
Amikor megtorpantál egy épület előtt, hirtelen megdobbant bennem valami. Láttam, ahogy a te arcod is alig láthatóan megrándul, majd felém intettél, s elindultál az ajtó felé. Én meg követtelek. Mintha kicsit megdermedt volna a hely légtere a múltkori keserű szavaid utóízétől.
(...)
A teremben fojtott csend, a nézőtéren kopott sötétség pihent megfáradt lepkeként. Képzelt szárnyaival mindent befedett a fennkölt üresség. Lépteink halkan visszhangzottak, amint a színtér felé követtelek, és mindeközben te sután mosolyogtál, mint aki nehéz dolgot kényszerül megtenni. Én magam ugyan akkor még nem tudtam biztosra, csupán sejtettem, mi tett ilyen különössé, de végül feltételezéseim nagyrészt beigazolódtak.
(...)
Miután felléptél a színpadra, egy pillanatra még megtorpantál, és óvatosan rámmosolyogtál.
-Nem volna kedved kivételesen feljönni velem?
-Nem kifejezetten - válaszoltam kedvtelenül, aztán mintha váratlanul meggondoltam volna magam, kinyújtottam feléd a karom. - Na gyere, húzz fel!
Arcodon hálaszerűség illant át, majd megfogtad a kezem. Sovány ujjaid kecsesen és puhán kulcsolódtak az enyéimbe. Kellemes érintésed volt. Próbáltam elfedni arcom enyhe pirosságát, miközben hagytam, hogy némán felsegíts magad mellé.
-Örülök, hogy mégis meggondoltad magad - jelentetted ki vidáman, aztán végre elengedtél. Talpam finoman koccant a padlóhoz.
-Nem miattad tettem - közöltem egy vállrándítás kíséretében, ami mellé még egy megvető pillantást is engedélyeztem magamnak.
-Akkor mégis ki miatt? - nevettél rám, és most végre őszintének tűnt a mosolyod. - Mindegy, nem is ez számít most...
-Tényleg nem - bólintottam, majd leemeltem a kalapom, és fejbe vágtalak vele.
-Hé, ezt meg miért kaptam? - kezdtél rögtön gyerekes önsajnálatba, de közben önelégült vigyor ült az arcodon.
-Ne légy úgy elszállva magadtól! - kiáltottam. Nevetve figyelted, ahogy a fekete kiegészítőt tettetett higgadtsággal visszaigazgattam a fejemre.
-Bagoly mondja verébnek - vigyorogtál tökkelülötten, én meg csak bosszús pillantást vetettem feléd. Talán igazad volt. De tudod, ezt rajtad kívül senki sem ismert volna be másnak.
(...)
Kezedbe vetted a függöny mögött heverő gitárt, én pedig a világításhoz léptem. A fény halvány fehérséget csalt a mindeddig sötétben álló emelvényre. A vörös bársonyszőttesek még eltakarták az ürességtől kongó nézőteret, így nem tűnt túlontúl tágasnak a tér. Ketten voltunk, csak mi ketten akkor, te meg én, s amint megpendítetted az ékes hangszert, megint felidéződött bennem ujjaid lágy érintése. A fakó reflektorok fénye csak középütt sütött a játéktérre, így nem láthattad, amint akaratomon kívül elpirultam egy kissé. Mindeközben leírhatatlanul szépen csengtek a fémes húrok, a hangod pedig minden elvárásomat felülmúlta. Akárcsak te magad, bár ez totál lényegtelen.
(...)
Énekeltél, én csak mélán hallgattalak. Pengett a gitár, és te nem figyeltél semmi másra. Elvesztél a zenében. Legalábbis ezt hittem néhány pillanattal azelőtt, hogy befejezted volna az iménti dalodat. Ekkor ugyanis lettetted a hangszert, felém fordultál, és várakozón végigmértél.
-Mit akarsz? - vetettem oda érdektelenül.
-Csak gondolkozom - felelted, majd csaknem tíz másodpercnyi töprengés után felpattantál, és megragadtad a karom. - Énekelj velem!
-Mi? - kérdeztem vissza meghökkenve, aztán végre felfogtam. - Még csak az kéne!
-Komolyan mondom! - erősködtél, majd magaddal rántottál, ezúttal valóban.
-Nem! - ellenkeztem.
-Ez nem kérdés volt! - vágtad rá kaján félmosollyal, és magaddal húztál a fénybe. Ezután te magad kiléptél a reflektorok fakójából. Nagy meglepetésemre kihúztad a függönyöket.
-Te barom, így megint ki fognak dobni! - kiáltottam rád idegesen.
Bólintottál, és szélesen elmosolyodtál. Ajkaidban volt valami keserűség.
-Nem számít. A finálénak tündökölnie kell!
Teljesen lefagytam, amint rádöbbentem szavaid jelentésére. Hirtelen megértettem, hogy ez a vége. Ám a befejezés fáj. Végre a napnál is világosabbá vált, miért voltál aznap olyan különös.
-Ugye ezt te sem gondolod komolyan? - tudakoltam félve, a hangom a szokottnál meglehet, valamivel feljebb csúszott.
-Ugyan, mit? - mosolyodtál el kényszeredetten.
Azt is megértettem, hogy ezt jobb, ha nem boncolgatjuk tovább.
Mély levegőt vettem, a szívem egy meglőtt galambot szimulált. Aztán egy cseppet megnyugodott, amikor dalra fakadtam. Fogalmam sincs, amiatt-e, mert meghalt, vagy csak szimplán felfogta, értelmetlen vergődnie.
(...)
Mindössze álltál, és némán figyeltél. Idő kellett ahhoz, hogy végre magadhoz térj. Aztán kézbe kaptad a gitárt, leültél mellettem a színpad szélére, és megpendítettél egy akkordot. Ezt még sok másik követte, s mind hasonlóan gyönyörű volt. Én is lehuppantam melléd, és immár ketten énekeltünk. Nem volt sem tökéletes, sem olyan tiszta, mint amikor egyedül daloltál, de jobban éreztük tőle magunkat. A termet betöltötték a színek, a hangok, az élet. És egyben a citromillat is, egy újabb lezárás fanyarsága.
(...)
-Mit gondolsz, nem csodálatos a requiem? - suttogtad, mikor már a folyosón lépdeltünk. Nem tudtam mit válaszolni, bár kérdésed valójában nem is igényelt feleletet.
Mindketten hallgattunk, és ahogy lábaink szinkronban lépték át a bejárat küszöbét, egy pillanata megszorítottam a kezed. Nem néztünk egymásra. Ez volt a finálé záró mozzanata. A legutolsó requiem.
Többé nem léptük át a színház kapuját.