A tegnap fénye még ma is ragyog

8.

(...)
Jónéhány nap elteltével, egy napsütötte délutánon végre elhatároztam magam. Ma naplementét fogok nézni. Bepótolom azt, amit múltkor kihagytam. Még ha egyedül is.
Veled azóta sem beszéltem, mert nem tudtam, hogyan kezdeményezhetnék. Inkább rád hagytam, hogy ha majd jónak látod, megkeress. Csupán remélni tudtam, azért én is hiányzok neked annyira, hogy érdemes legyen utánam jönnöd.
(...)
Sosem kérdeztem, hol akartál eredetileg naplementét nézni, így kénytelen voltam magamnak találni egy erre alkalmas helyet. Véleményem szerint a hídról lenne a legkiválóbb kilátás, bár persze nem biztos. Mindenesetre nekem megfelel.
Fél órával a napnyugta várható kezdete előtt kint voltam már, és a korlátra támaszkodva vártam. A víz szelíden fodrozódott, megágyazva a narancsszínben izzó égitest aznapi búcsújának.
Hűs szellő lengedezett végig a környéken, épp csak amolyan gyengécske, ami az ember kalapját se képes elrepíteni, de azért érezni lehetett a légmozgást. Kellemes volt, bár magányos. A mellettem elhaladó emberek között voltam leginkább egyedül. Meg persze nélküled, de ezt felesleges felidéznem. Most úgy döntöttem, csak várni fogok, mind a naplementére, mind arra, hogy te gyere el hozzám.
(...)
A felhők már kezdtek rózsaszínes fényt kapni, mintegy jelezvén, hamarosan a nap is elindul lefelé égi vándorútján. A hídon áthaladó tömegből pedig váratlanul kibukkant egy igen ismerős alak. Először nem akartam hinni a szememnek. Ám ahogy tekinteted az égre emelted, bebizonyosodott, tényleg te voltál az.
Nem tudtam, mit kéne tennem. Természetesen hiányoztál, és szívem szerint rögvest odarohantam volna hozzád, a nevedet szólongatva. De bennem volt az a makacsság is, ami nem akart engedni az elhatározásomból, inkább konokul maradt volna ott, ámbár nélküled. Ez valahogy visszahúzott, és a szívemet betöltő érzést is kihívta maga ellen. Én meg egy ideig mindössze álltam némán, és néztem tovatűnő alakod.
(...)
Lassan ismét belevesztél a tömegbe, bizonyára lesodortak a híd túlsó végén. Gondolom könnyeden lépdeltél tovább, mivel észre sem vettél. Persze, hisz alacsony vagyok. A magas embereket sokkal egyszerűbb észrevenni. Bár nem hiszem, hogy te csak emiatt lettél volna olyan feltűnő számomra. Lehet, ennél többért. De ezt nem akartam feszegetni.
Nagy levegőt vettem, és végre elhatározásra jutottam. Kalapom a kezembe fogtam, le ne essen, és szaladni kezdtem utánad. Nem akartam megbánni semmit. Ezúttal inkább hagytam, hogy az érzéseim vezessenek.
Egyszer ezt is ki kell próbálni.
(...)
-Dazai! - kiáltottam, mire meglepetten megfordultál, én pedig szerencsétlenségemre pont beléd rohantam. Egyenesen a karjaidba.
-Már hiányoltalak - mosolyodtál el, hangod édesen csengett.
Bármit megadtam volna ezekért a szavakért, most mégis teljesen ingyen megajándékoztál velük.
(...)
-Volna kedved esetleg bepótolni az elmaradt naplementénket? - kérdezted.
-Hízelgő ajánlat - grimaszoltam, aztán mindketten kacagásban törtünk ki.
-Akkor menjünk.
Lépdeltünk a vöröslő égbolt alatt. Oda vittél, ahol múltkor faképnél hagytalak. Azt hiszem, ennél alkalmasabb helyszínt nem is találhattunk volna békülésünk megkoronázára.
A nap már jócskán az ég alján járt, de utolsó sugarait, perceit még kiélveztük. Később meg csak beszélgettünk a szürkületben.
Olyan jó volt újra veled lenni.
(...)
Ültünk a régi, elhagyatott épület legfelső lépcsőfokán, egymás mellett. Az ég ismét sötéten tündökölt felettünk, akárcsak mikor utoljára itt jártunk.
-Elárulod esetleg, múltkor mi rosszat mondtam?
-Valójában semmit.
-Akkor majd egyszer azt is megmondod, mi volt az a semmi?
-Majd egyszer.
Szád széle magasra kúszott, és ezen én is kénytelen voltam elmosolyodni. Néha elég nevetségesen viselkedünk mindketten.
-És volna kedved legközelebb is eljönni velem valahová?
-Attól függ. Hová szeretnél?
-Majd meglátod - mondtad, és barna, élénk íriszeiddel a távoli égre meredtél. Egy ideig csak szótlanul ültünk, a csend ölében, aztán te mégis megszólaltál. - Szeretnék oda még egyszer, utoljára elmenni.
Némán figyeltelek. Szemeidben mintha megcsillant volna valami, talán könnyek kezdeményei, de nem sírtál, csak nézted a csillagokat halovány mosollyal. Majd a pillanat tovatűnt, és rám néztél.
-Akkor eljönnél?
Úgy éreztem, nem fejezted be a mondatod. Ajkaid egy-két másodpercig még nem záródtak össze, azon tanakodván, mondj-e ennél többet. Ám végül nem tetted, csak reményteli arcifejezéssel meredtél rám. Gyöngének tűntél és törékenynek.
-Igen.
Tudom, nem volt valami kielégítő válasz, én is sokkal szívesebben mondtam volna többet, de ez most a csend helye volt. Szavak helyett egymást fürkésztük, és próbáltuk meglelni a saját válaszainkat.
(...)
A hold ezüstös sarlója már csaknem elfogyva tekintett le ránk ezen az éjjelen. Sokáig kint voltunk, az ég boltozatát bámulva. Lenge szél fújdogált, majdnem nesztelenül. Lassacskán elindultunk, átszelve a várost.
(...)
Kettesben sétáltunk végig a kivilágított hídon, amin ma nagy szerencsémre összefutottunk. Megmosolyogtatott a gondolat, hogy milyen sorsszerű tud lenni a véletlen.
Vidáman dúdoltál, kezed könnyeden lengedezett vékony inged mellett.
Igaz is, hamarosan itt a csillaghullás. Nagyjából két hét, és kezdetét veszi. Jó volna azt is kettesben megnézni.
Rád sandítottam, mintegy választ keresvén még kimondatlan kérdésemre, amit végül mégis fel kellett tennem ahhoz, hogy feleletet kaphassak.
-Mit szólnál, ha két hét múlva mennénk oda, ahová javasoltad?
Látszólag nem jöttél rá mögöttes szándékomra, hisz kissé meglepődtél az ötleten. Néhány pillanatig haboztál, aztán rábólintottál.
-Rendben, menjünk akkor.
A hangod csöppet mintha megremegett volna, de csupán oly kevéssé, nem tudtam eldönteni, csak képzeltem, vagy tényleg így volt. De talán ez nem is számított. A szellő beletúrt csokoládészínű tincseidbe, némiképp összekuszálva őket, árnyékaink pedig közben elénk szöktek az utcalámpák fényében, mintegy közös sziluettünkként.
(...)
-Későre jár - jegyezted meg. - Vajon hány óra lehet?
-Nagyjából éjfél - vontam vállat, és ezen akaratlanul is elmosolyodtam. Milyen sok időt töltöttem ma veled!
Engem nézve te is felvidultál.
-Most olyan boldognak tűnsz.
Egy kicsit elpirultam az észrevételedtől, ám mivel bizonyára azért akkora fény nem volt, hogy ezt láthasd, engedélyeztem magamnak egy kis őszinteséget.
-Mert az is vagyok.
Velem együtt mosolyogtál.
-Talán én is hiányoztam neked?
-Kicsit sem! - vágtam rá zsigerből, aztán a betonra néztem. - Na jó, talán egy egész kicsit.
Nevettél rajtam, és én is veled együtt nevettem. Kellemes volt az éjjeli levegő. Felettünk piciny mécsesek lángjaiként sziporkáztak a csillagok. Vajon milyen nehéz lehetett meggyújtani őket?

***

-Bizonyára nagyon - feleli Chuuya, elgondolkodva saját sorain.
-De talán annyira mégsem, ha mindenki csak a sajátját gyújtotta meg - vigyorodik el Dazai.
-Talán igazad van - hagyja rá barátja, és az ő szája is mosolyra hajlik.
Együtt idézik fel újra régi emlékeik.