A tegnap fénye még ma is ragyog

10.

(...)
Észre sem vettem, hogy keveredtünk végtére is a folyópartra. Te mindvégig leszegett fejjel ballagtál, én meg hasonlóan félszeg módon bámultam cipőid orrát, úgy követtelek a kávékeserű estében.
-Hát tudtad? - szólaltam meg halkan, miközben szemem világát visszavezettem nagyjából a bokád környékére.
-Hogy csillaghullást akartál nézni? - kérdeztél vissza, majd önkényesen megeresztettél egy halovány mosolyt. - Még szép. Hisz ismerlek.
Azután mindketten elhallgattunk, ismét. Fogalmam sincs, volt-e már olyan korábban valaha is, hogy ilyen hosszú csend fészkelte volna be magát közénk, mint aznap már nem először.
(...)
A víz fodrai visszaverték a csillagokat, tükröt állítva a hiú égboltnak. Most is épp oly káprázatos látványt nyújtott mindez, mint eddig bármikor, mégis más volt kissé, amolyan megnevezhetetlenül különleges. Szinte kényszert éreztem tőle, hogy jobbá tegyem számodra a világot, ha csak néhány múló másodpercig is.
-Dazai...- kezdtem bizonytalanul, de te rám néztél, és a szavaim egyszerre kiürültek.
-Mit szeretnél? - szemedben felsejlett a megnyugvás egy fakó napsugara, ami őszinte feleletért sóvárgott.
-Segíteni - válaszoltam gondolkodás nélkül, mire íriszeid egy pillanatra kikerekedtek, majd hirtelen elkapott valamiféle különös hajlam, és nevetésben törtél ki. Hangodban nem érződött keserűség, néhány másodpercre megfeledkeztél magadról, és csak kacagtál.
-Tudod, ilyenkor egész aranyos vagy - szegezted nekem valótlan állításod gondatlanul, ami rögtön pirosas árnyat vont arcomra.
-Ne nevezz aranyosnak...
-Pedig kedvelem ezt az érzékeny oldaladat - folytattad, felelőtlen tekintetedet az enyémbe süllyesztve.
-Ne hazudj, kérlek...- suttogtam, és próbáltam szabadulni íriszeid bénításából, ám mintha megbabonáztál volna, teljesen reménytelennek tetszett minden erre tett igyekezetem.
-Nem is teszem - mondtad; - ez az igazság - és habár jól esett volna hinni minden egyes szavadban, sőt, betűdben, mégis féltem az esetleges csalódástól. Talán mert mindig távlatokban néztem a világot, s ez megannyi lehetséges kétségnek volt az okozója.
(...)
-Még mindig látni az arcod pírját - jegyezted meg egy újabb hosszúra nyúlt hallgatás után.
-Fogd be, csak a hideg teszi! - kiáltottam idegesen, de mire rád néztem, te már rég a távolba meredtél elmerengve.
-Valóban? Pedig nincs is hideg - töprengtél, miközben tekinteted a fényes, sárgás foltokkal telefirkált égbolton legeltetted.
-Én akkor is fázom! - vágtam rá, és kezdtem megbánni, amiért nem jutott eszembe semmi jobb kifogás. Zavaromban lesütöttem a szemem, majd a kalapom is az arcom elé emeltem, hogy ne láthass, pedig ismertelek már annyira, ilyenkor úgysem tudnál rám figyelni. A sötét égvászon apró festékpacái valósággal vonzották a tekinteted, sokszor elgondolkoztam rajta, hogy talán a mennyboltozat a te igaz szerelmed, hisz minden csillagát és esőcseppjét egyaránt imádtad, s mintha azok is csak érted lettek volna megteremtve... Érdekelt, ha én lehettem volna a végtelen nagy firmamentum, vajon boldogabbá tudtalak volna tenni téged?