A tegnap fénye még ma is ragyog

2.

–Emlékszel még a fesztiválra? – kérdezi egyik nap Chuuya.
–Persze. Sok hosszú év telt el azóta, de sosem tudnám elfelejteni – veregeti őt vállba a magasabb, majd olvasni kezdi barátja újabb irományát.

***

(...)
Aznap odajöttél hozzám. Szélesen mosolyogtál, s csalfán, mint mindig.
–Ráérsz holnapután? – kérdezted, én pedig vállat vontam.
–Attól függ.
–Akkor majd eljössz velem? – lelkesedtél, és szemeidben olyasfajta fény csillogott, ami még a közös éjjeli kiruccanásunk alkalmával tanúsítottat is felülmúlta.
–Jó, legyen – hagytam rád, mintha nem kifejezetten izgatna. Pedig rettentően érdekelt, vajon mi hozhat ennyire lázba.
Elégedetten bóintottál, és valósággal élvezet volt nézni, ahogy fejben már előre tervezgettél.
–És hová akarsz menni? – tudakoltam.
–A fesztiválra! – vigyorogtál önelégülten.
–Komolyan? – arcomra egyértelműen kiült a meglepettség.
–Komolyan! – helyeseltél. – Tudod, én még sosem voltam a fesztiválon. De ott minden olyan szép és színes, szóval biztos nagyszerű.
Igazság szerint ez tényleg jól hangzott.
–Te már jártál ott?
Megráztam a fejem.
–Akkor jó – mondtad, aztán megint kissé gondolataidba merültél.
Én csak álltam melletted némán, és figyeltelek.
(...)
–Este megint a színpadnál leszel? – érdeklődtem, mire bólintottál.
–Eljössz megnézni?
–Oké – válaszoltam, némiképp olyan hangnemben, mintha ezúttal is csak a te kedvedért mennék bele. Talán nem kéne annyira büszkének lennem, hogy minduntalan kijátsszam ezt a lapot, de többnyire képtelen voltam őszinte lenni. Vagy ha képes is lettem volna rá, ezerszer könnyebb volt tettetni, hogy mindent érted teszek. Akkor is, ha áltáttál rajtam.
(...)
A terem ajtajában álltam. Odabent sötét volt. Nem tudtam, mit kéne tennem. Úgy volt, hogy ott leszel. Azt hittem, újra találkozni fogunk.
Aztán figyelmes lettem egy halk dallamra. Óvatosan beosontam a terembe, és tekintetemmel mindenütt téged kerestelek. Ám a sötétben nem láttalak, ami nyugtalanított.
Követtem a halk dallamot, és a színpad felé botorkáltam. És ekkor a csöndes légkört megtörte halk hangod. A gitár pengése is fokozatosan felerősödött, de a termet továbbra is beborította a feketeség.
Megbotlottam az egyik szék lábában, és egy puffanás kíséretében elhasaltam a földön.
–Chuuya... Te vagy az? – hallottam a hangod, miután a dal elhalt a meglepettségedtől.
–Én hát! – tápászkodtam fel kissé idegesen. – És mi a francért van lekapcsolva minden villany?
–Mert... Különben észrevesznek és kidobnak! – közölted szórakozott, majdhogynem vidámnak is nevezhető hangnemben.
–Akkor nem volna praktikusabb lelépni legalább egy időre?
–Abban mi a szórakoztató? – feleseltél nevetve, aztán ismét megpendítetted a húrokat, mielőtt bármivel  is visszavághattam volna.
Némán hallgattam fülbemászó hangod, és közben mélyen elgondolkodtam. Szerettem volna minél tovább élvezni az éneked. Ám ha innen egyszer végleg kidobnak, nem lesz rá többé lehetőségem. Ezt mindenképpen meg kell akadályoznom.
Véget ért a dal, a húrok is elnémultak, és újból csend telepedett a teremre, habár nem sokáig.
–Dazai!
Felnéztél, és ugyan csak homályosan látszott minden, te mégis elvigyorodtál.
–Fénylik a szemed.
Egy ideig nem mondtunk semmit. Arcom kicsit kipirult, nem tudtam, mit is kéne felelnem. Végül mégis feszülten folytattam.
–Ne tereld a témát! Mit fogsz akkor kezdeni, ha kiteszik innen a szűröd?
Néhány pillanatig haboztál, aztán elvigyorodtál.
–Akkor majd gitár nélkül fogok énekelni.
(...)
Később ismét kimentünk a partra. Ezúttal nem volt csillaghullás, az eget is szürke fellegek árnyékolták. De attól még szép volt. A hullámok hangja összekeveredett a szellő susogásával, és valódi szimfóniává alakult, halk dúdolásoddal fűszerezve.
–Gondolkodtál már azon, hová kerülnek a lelkek haláluk után? – kérdezted váratlanul.
Őszintén szólva eszembe jutott már, de nem igazán boncolgattam még a témát.
Megingattam a fejem.
–Szerintem lehet, hogy csillagokká válnak – felelted mosolyogva, aztán némi töprengés után még hozzátetted: – bár nem biztos, hisz nekünk már most is van saját csillagunk.
(...)
Hosszasan ültünk még a csillagtalan ég alatt, és tervezgettük a holnaputánt. Neked mindenféle terved és elképzelésed volt, s leginkább a kimonót erőltetted.
–Akkor is szerezni fogunk valahonnan! – erősködtél gyerekesen, és megállás nélkül nyaggattál, hogy segítsek.
–És mégis hogyan? – kérdeztem értetlenül.
–Ötletem sincs – vallottad be őszintén. De ettől függetlenül nagyon kitartóan kérleltél.
–Szerinted a főnök nem tudna keríteni nekünk?
–Mori-san? Az teljességgel ki van zárva! – ellenkeztél. – Nekünk kell kerítenünk! Kettőnknek!
Jól esett, hogy engem is számításba vettél, bár ismerhetnél annyira, hogy semmi kedvem belekeveredni efféle gyerekes hülyeségekbe.
–Nekem nem kell kimonó – közöltem; meglehet, túl ridegen. – Ha akarsz, szerezz magadnak!
Már épp indulni készültem amolyan pillanatnyi felindulásból, amikor megfogtad a karom.
–Mit akarsz még? – fordultam vissza, majd rögvest dühbe gurultam. – Hogy került már megint hozzád a kalapom?
–Elvettem – nyújtottad ki a nyelved hegyét gúnyolódva, és hiába kapkodtam sötét fejfedőm után, te minduntalan megelőztél, és a magasba emelted.
–Vedd el, ha kell!... Meg persze ha tudod!
Nevettél, én pedig valahogy az öröm és az idegesség határán tengődtem, mivel még nem tudtam eldönteni, melyik érzés az erősebb.
Pár percnyi játszadozás után végül visszaadtad. Ezen meg sem lepődtem, mivel mindig így szokott lenni. Sosem kérdeztem meg, a termetem iránt érzett szánalomból, unalomból, vagy netán puszta kedvességből adtad végül minden alkalommal vissza, de bizonyára jobb is volt így.
(...)
A viharfelhők egyre nagyobb mértékben szennyezték be a tükörsima égboltot, és kisvártatva eleredt az eső. Mi pedig szaladni kezdtünk az éjszakában.
Rám ugyan nem esett annyira a nemrégiben visszaszerzett kalapomnak köszönhetően, de te csúnyán eláztál. Ám ennek kellemetlenségét egyetlen arcvonásod sem mutatta ki. Mosolyogtál, és elgondolkodtam rajta, hogy talán valójában élvezed.
–Szeretem az esőt – mondtad vigyorogva, mintha olvastál volna a gondolataimban. – Te nem?
Megvontam a vállam. Számomra az eső nem volt több, mint szimpla, az égből alázúduló víztömeg. De rajtad tisztán látszott, hogy neked ez sokkal többet jelent.
–Miért szereted? – kérdeztem.
–Nem tudom. Csak úgy. Szép, ahogy cseppekben lehullik a magasból – válaszoltad, aztán még egyszer megemelted a kalapom. De ezúttal nem vetted el.