A tegnap fénye még ma is ragyog

6.

-Emlékszel, amikor bőrig áztunk?
-Életem egyik legszebb nyara volt! - feleli a barna hajú, és épp úgy vigyorog, mint annakidején.

***

(...)
-Ma is szépek a csillagok - szólaltál meg váratlanul.
Szürkület volt, mi a vízparton sétáltunk. Nem értettelek, hisz az égen mindenütt szürke felhők tornyosultak.
-De hisz nem is látni őket!
-Az nem baj. Néha a láthatatlan dolgok a legszebbek.
(...)
Eleredt az eső. Apró cseppekben hullott ránk, parányi foltokat hagyva ruhánkon. Engem nem zavart különösebben, te viszont valamiért lelkesnek látszottál. De olyan lelkesedés volt ez, mintha még várnál valamire.
-Hát nem gyönyörű az eső? - kérdezted, mire kedvem lett volna közömbösen megrázni a fejem. Ám nem akartalak lelombozni, és rosszakaratból hazudni sem volt kedvem, így elmosolyodtam, és bólintottam.
-Tényleg szép.
-Ugye? - szemeidben semmihez sem fogható imádat tündökölt.
Azt hiszem, valóban rajongtál az esőért.
(...)
Csakhamar derekasan rákezdett, mintha csak dézsából öntötték volna, ahogy mondani szokás. A heves, sűrű cseppek felverték a nemrég még nyugodtan fodrozódó víztükröt mély álmából, mi most vadul tombolt, akár egy zabos paripa. Csapdosta a partját, mintha ki akarna szabadulni, habár ennyi eső közel sem volt elég az áradáshoz.
Arcodra elégedettség ült ki. És mérhetetlen boldogság. Valósággal szívtad magadba az eső illatát, hagytad, hogy lehűtsön, elvesztél benne. Mindezt úgy, hogy közben egy tapodtat sem mozdultál. Csak álltál, kitárt karokkal, és engedted, hogy eggyé válj a szeretett esőddel.
Kissé nyugtalanul toporogtam melletted. A cipőm kezdett átázni, a ruháim is átnedvesedtek már, és tétlenül vártam, hogy végre fedezékbe húzódhassunk. Bár neked látszólag eszed ágában sem volt abbahagyni azt a különös tevékenységet, amit jelenleg műveltél.
-Lassan mennünk kéne - noszogattalak finoman, ám te úgy el voltál varázsolva, hogy meg sem hallottad. Ehelyett fél perc múlva hirtelen odafordultál hozzám, és lelkes magyarázatba kezdtél.
-Oly mesés érzés, amikor az apró vízcseppek eláztatnak, mert akkor annyira közel vannak hozzánk, mint senki más. Hát nem csodálatra méltó? Szerintem az. Sőt, talán a "leírhatatlanul lenyűgöző" még helytállóbb... -  váratlanul megragadtad az egyik kezem, felemelted, s megszorítottad. - Nem akarsz velem elázni?
"Épp azt teszem", vágtam volna rá azonnal, ha nem vagy ennyire lelkes. Így viszont inkább a szívemre hallgattam a józan ész helyett.
-Legyen.
-Tényleg? - szemeid úgy ragyogtak fel, mintha eredetileg totális elutasításra számítottál volna. Igaz, meglehet ezt csak az eső iránti szereteted okozta.
Bólintottam, és elmosolyodtam. Akkor még fogalmam sem volt, igazából milyen fantasztikus eggyé válni a zuhogó esővel.
(...)
Szaladtunk a parton, bőrig ázva. Semmi sem számított, csakis mi ketten, meg persze az eső, ami mindent lehetővé tett. Mind azt, hogy itt lehettünk, az elnéptelenedett utcán, ahol a "rossz" idő miatt rajtunk kívül senki sem kószált; és azt is, hogy ezt az oldaladat feltárta előttem. Azt a gyerekes, mégis őszinte rajongással telt, ettől már-már komoly benyomást keltő Dazai-t, akit csak az eső változtat ilyenné. Csak és kizárólag ő.
Kíváncsi vagyok, értem ki tudna-e valaha alakulni egy oldalad, ha már érte sikerült...
Talán irigyeltem az esőt. Csak egy kicsit... Ő miért kaphat többet belőled? Ez olyan igazságtalan!
Abban a pillanatban ki akartalak sajátítani.
(...)
Zuhogott.
Dúdoltál.
Haragudtam az esőre.
-Hát nem gyönyörű? - hajtogattad folyton, ami kissé már kezdett az agyamra menni. Többet nem szerettem volna a kedvedért elázni. Csak melegre vágytam, száraz ruhákra és arra, hogy rám is figyelj, ne csak a hőn imádott esődre.
(...)
-Fázol, Chuuya? - néztél rám hirtelen, és kedvesen elmosolyodtál.
Ez végre nekem szólt nem az esőnek.
-Nem nagyon...- ráztam meg a fejem.
-De hisz remegsz!
És tényleg. Nem tudom, hogy az idegesség miatt, vagy tényleg fáztam, de a testem alig észrevehetően remegett. És te mégis észrevetted. Kedveltem ezt a "gondoskodó" oldaladat.
-Gyere, odaadom a kabátomat - mondtad, aztán rám terítetted világos ballonkabátod.
-Hmm, ez is elég vizes - szisszentem fel, aztán kacagni kezdtem. Velem nevettél.
-Ó, igaz. De buta vagyok - félig leemelted rólam a kabátot, majd meggondoltad magad, és rajtam hagytad. - Tudod mit? Bújjunk be alá ketten. Hátha véd valamit az esőtől.
Nem ellenkeztem, sőt, ebben a percben adtam hálát az esőnek, amiért mégsem vett el tőlem.
Hogy is vett volna el? Sosem voltál az "enyém"...
Hülyeség volt belegondolni. De akkoriban te voltál az egyetlen barátom. Nélküled végképp elvesztem volna. Kicsit olyan voltál számomra, mint egy vékony szál, ami összekötött önmagammal.
(...)
Sétáltunk az esőben. A zuhogó  vízcseppek csárdásoztak a régi ballonkabáton, mi pedig csak nevettünk. Minden szép volt, varázslatos, neked az eső miatt, s nekem miattad. Számomra a te ragyogó szemed volt ez a kellemes, nyári zápor, amiben el akartam veszni.

***

-Ez de gyönyörű! - álmélkodik Dazai, úgy, mintha megfeledkezett volna a tényről, hogy ez róla szól.
Chuuya csak lesüti a szemeit, és egy szót sem szól. Erre nem tud megfelelő magyarázatot adni. Ennek nincs semmiféle alapja. Ezt csak úgy érezte.
-Tudod, mégiscsak szép volt az akkori eső...

***

(...)
Ballagtunk, és beborítottak minket a hűsítő cseppek. De már nem haragudtam rájuk. Már semmit sem bántam, mert olyan közel voltál hozzám, mint az esőcseppekhez.
Azt mondtad, azért szereted annyira az esőt, mert bárkinél közelebb áll hozzád. De ez már nem teljesen igaz. Itt, a kabátod alatt én ugyanolyan közel vagyok. Remélem, nem bánod, hogy felül kell írjam az eddigieket... Csak tudod, jó így.
(...)
Azt hiszem, mostantól én is szeretem az esőt. De úgy igazán. Nem csak miattad.
(...)
Az eső boldoggá tesz másokat. Pont mint te. Talán ezért szeretted már a kezdetektől fogva.

***

-Ahww, köszönöm...- a magas mást már nem tud mondani. Csak újra átfutja barátja sorait, és szíve csordulásig telik a meghatottságtól.