A nem létező lány - Harry Potter fanfiction

1

June Ross, tizenegy éves, most kapta meg a levelét a Roxfortból. Ilyenkor minden vele egy idős kisgyermek majd kiugorna a bőréből nem igaz? Minden bizonnyal ez lenne a normális. De csak teljesen rezzenéstelen arccal bámulta két kezében a levelet. Édesanyja mellé lépve leguggolva hozzá, eltűrve a saját szőke fürgyeit a kék szemeivel a kislányára néz, aggodalmasan.

- Nem örülsz drágám..?

- De, örülök anya. - nézet rá June az anyjától örökölt kék szemeivel, az apjától örökölt egyenes fekete haja pedig kiengedve omlott a vállaira. A semleges hangja és a rezzenéstelen arca alapján mindenki azt hihetné hogy a lány hazudik. És ezzel a felvetéssel nem gondoltak volna helytelent. De azzal is hazudott volna, ha azt mondja hogy nem örül. Az igazság inkább volt az, hogy egyáltalán nem érzett semmit. Akkor sem érzett semmit , mikor az anyja aggódva nézett rá , semmit mikor felemelte és a karjaiban megpörgette. Semmit mikor az apja haza érve szintén kifejezetten boldogan ölelte át a családját. Mikor a szülei boldogan vacsoráztak vele együtt. Semmit. Mióta megszületett nem érzett semmit.

Majd eljött a nap, June a szüleivel együtt ment ki az állomásra. Az átmenet a kilenc és háromnegyedik vágányra , egy éppen most a fészekből kirepülő való varázsló gyerek számára is érdekes lehetett, hisz mégis csak a falon vezetett át az út. June kissé feltűnően , de érdektelenül nézte a vidám kisgyerekeket és a szüleiket , ahogy el-el tünedeznek a falban. Nem értette ezt az egész nagy felhajtást , ahogy a szülei izgatottságát se. Majd az anyja megfogva a kezét át vezette lányát és férjét azon a bizonyos falon. A zsivaj nagy volt odaát , persze ez érthető , a muglik világában nem kellene magukra hívni a figyelmet. Az apja óvatosan le térdelt June elé és szorosan magához ölelte a lányát.
- Vigyázz nagyon magadra! – mondja ahogy rá néz az arany szemeivel. – Írni fogunk , és vigyázz Hú-ra!

Közben édesanyja is szorosan átöleli őket.

-Biztos vagyok benne hogy nagyon büszkék leszünk rád Drágám, hiányozni fogsz nekünk..! – mondta June anyja kissé könnyes szemekkel mosolyogva. June ahogy minden hasonló érzékeny helyzetben , csak vissza öleli a szüleit , de a szívéig az üzenet puszta szavakon kívül nem jut el. Tudja mit kell tenni ilyenkor mert megtanulta. Csak ha tanul akkor élheti túl ebben a világban. Bár sosem érezte úgy hogy a túl élési vágy túl teng benne. De ha már megszületett nem fogja eldobni magától. Igazodik ahogy tud mások érzéseihez , tudja hogy a szülei szomorúak lennének ha nem lenne többé , bármennyire is nem tudja mi a szomorúság. Él ha már megszületett.
- Nekem is hiányozni fogtok –hazudta – és vigyázok Hú-ra. –a kalitkára pillant ami oldalasan van mellettük , benne egy fekete bagollyal. Ő volt Hú. A szülei még pár szorongatás szipogás és jó szavak után elengedték June-t. Majd gyorsan felrakták a vonatra , már idő volt. A kislány még az ajtóból integetett a szüleinek , ők pedig vissza neki hatalmas mosollyal az arcukon. Majd az ajtó bezárult és a vonat elindult a Roxfortba.