Talaj felett 10 centivel

A fehér alak/javított/

Ismerős az a kifejezés, hogy talaj felett 10 centivel lebegek? Nem, én nem a szerelemről beszélek. Én ténylegesen a  talaj felett 10 centivel lebegek, ezzel képeséggel születtem, a szüleim konkrétan frászt kaptak a saját lányuktól. S minnél több kérdés merült fel bennük, annál több választ akartak. Telt múlt az idő  és már nem a lányuk, hanem a pénzük forrása voltam. Az orvosok „tudományos csodának” tituláltak, megjelent a helyi, sőt pár országos lapban is a nevem, a kutatások eredményeivel együtt, ami semmi eltérést nem mutatott, ezért sokan hamisnak tartották az egészet. Az emberek az újságot, azok íróját, az orvosokat, minket is átveréssel vádoltak, ezért a riporterek, akik eddig szinte élni se hagytak, egyszerre csak eltűntek, az orvosokkal együtt. Mivel nem folyt be az a pénz mennyiség, ami eddig, a szüleim számára teher lettem. Semmilyen választ nem kaptak, ezért a kutatást próbálták ők folytatni, de sikertelen volt minden, eközben észre se vették, hogy nekem már óvodába kellett volna járnom, és a többi gyerekkel játszani, de a nagy kutatás közben rettenetesen elhidegültünk egymástól. Pár hónap után felhagytak mindennel, és engem egy vidéki kastélyba száműztek, ahol hozzám hasonló „tudományos csodák” éltek.
A velünk lakó pótszülő, Gizi néni próbált tanítgatni, de makacs és magamnak való voltam, s persze most is az vagyok. Beszélni csak-csak tudok, viszont írni nem igazán, egyedül a  becenevem letudom firkantani, Cece. Rajta kívül még pár különös, fekete ruhát viselő alak őriz minket. Tőlük az elején féltem, most már teljesen nyugodtan el vagyok mellettük.
A napijaim elég unalmasan telnek, ritkaság jönnek új „emberek”, akik esetleg egy kis izgalmat hoznának magukkal, így  mindenkit ismerek már innen a kastélyból.
Van egy  boszorkány, akit Tinának hívnak, vele nem sokat beszélek, főleg mert  el tud átkozni, és félek, hogy feldühítem, ami elég gyakran van, ha én beszélek valakivel.
Levente, ő gondolatolvasó, ezért őt átverni a nullával egyenlő. Vele gyakran ütöm el az időt, általában együtt szoktunk játszani társasjátékot, viszont utálok vele barchóbázni, az annyira izgalmas, mint itt lakni.
Etelka, őszintén nem tudom, hogy ő miért van itt, hiába lakok itt 12 éve. Sose láttam őt bármi természet feletti dolgot csinálni, és hiába vagyunk viszonylag jóban, nem merek rákérdezni, félek valami olyat hánytorgatok fel, ami érzékenyen érinti.
             ---------
A kastély hatalmas területen fekszik, elülső, hátsó, sőt egy oldalsó kert is tartozik hozzá, és én mégis ki se látszok az unalomból.
Délután járhat az idő, ilyenkor mindig, minden nap, legyen akármilyen idő kiülök a hátsó kert egyik padjára. Most is odatartok, ám amikor odaérek a padhoz, ott egy fekete csuklyás, fekete ruhás ember ül, megrántom a vállam, hiszen ketten is elférünk a padon. Leülök, felhúzom a lábam, és megtámasztom az álamat a lábaimon. A semmibe révedek, és gondolkozom az életemen, a mellettem ülő alakon, és azon, hogy mikor felejtettem el félni, ettől a bizarr alaktól, aki nagy részt mellettem van, még ha azt gondolja is, hogy én nem látom őt, amikor a távolból figyel.
Egyszer csak egy rekedtes hangot hallok meg magam mellől:
- Én vagyok a múltad.
- Mi van?-fordítom a fejem a fura alak felé, még sose beszélt hozzám, csak figyelt. Most mégis megszólított, amit nem tudok hova tenni.
- Emlékszek az összes döntésedre, a baklövésedre. Amikor addig sírtál, amíg el nem alszol. Fáj, hogy a szüleid itt hagytak. – az utolsó résztől teljesen elöntött a düh, és meggondolatlanul borítottam a fura alakra az érzelmeim, amit oly rég óta magamba tartok.
- Kinek ne fájna, ha a szülei egy kastélynál kiraknák, és ott hagynák, hogy éljen ott boldogan – köptem felé a szavakat, némi gúnnyal megtűzdelve.- utálom a szüleim, az itteni életet. Senki nem érti meg, hogy társaságra, megértésre van szükségem. Olyanra, ami természetes minden gyerek életében, nekem még sincs meg. – ordibáltam a fura alaknak.
Nem válaszolt, nem kezdett elszónokolni, hogy maradjak csendben, mert úgy se értem a dolgokat. Csak nézett rám, még ha nem is láttam a szemét tudtam, nem ítélt el. 
Csak felkelt a padról, és ott hagyott a gondolataimmal. Újra egyedül hagytak, pedig megnyíltam, még ha önkéntelenül is, de mi mást is érdemelnék a magamra hagyáson kívül.   Szívesen sírtam volna, de a könnyeim nem törtek utat maguknak, csak ültem. Némán. Testem remegett, a szám kiszáradt, a fejem már fájt a rengeteg gondolattól, amely mind egyszerre és akkor akart utat törni magának. S mégis egy gondolat volt a leghangosabb, muszáj elszabadulnom innen, valahova el messzire.
- Itt fogom hagyni, nincs okom tovább fenntartani a látszat kapcsolatokat, hogy ez nekem nem jutott előbb az eszembe.
Felpattantam, és a szobám felé vettem az irányt. Először lassan, majd egyre gyorsabban szedtem a lábaim. Sose futottam még, féltem hogy a lebegésem alább hagy, és én hasra esek, de most, ahogy kipróbáltam, mint ha nem is lebegtem volna sokkal inkább repültem.  Az ajtómon szinte beestem, lihegve támaszkodtam meg a térdemen, hogy egy kis erőt gyűjtsek.
Amikor felnéztem, akkor láttam meg a fura alakot, ott ült az ágyamon karba tett kézzel, engem figyelt, és közbe csóválta a fejét.
- A jövődet is látom. – mondta, már-már büszkén.
- Hagyj elmenni – a szekrényhez mentem, kivettem a háti táskám, beleraktam azt a pár dolgot, amit a magaménak tudhattam.
Olyan csend volt, hogy már azt hittem egyedül vagyok, mint mindig, de nem. Még mindig ott ült, s csak nézett. Engem, aki épp szökni készül.
- Miért hiszed azt, hogy nem itt van a jövőd?
- Azt hiszed annyira ismersz?! Csak mert tudod, a múltam és jövőm, nem azt jelenti, hogy jobban tudsz mindent. – ez az alak, az agyamra megy.
- Én csak mondom. – olyan leereszkedően mondta, hogy muszáj volt felhorkantanom válaszként.
- Egyébként is miért hallgatnék rád, ha azt se tudom mi a neved? Vagy, hogy ki vagy? Hogy nézel ki?
- Természet feletti lény vagy, és mégis úgy gondolkozol, mint az emberek. Nem kell tudnod a nevem, nem fontos, a kinézetem pedig.. – végig mutatott magán, hogy magam is megnézhetem, nem kell neki elmondani.
- Fontos, nekem. – rántottam meg a vállam.
- Hívj Leónak. – felkelt az ágyamról.  A táskát hanyagul bedobta a szekrénybe, majd rám nézve, csak ennyit mondott  – ne menekülj.
Kiment a szobámból, az ajtót becsukta maga után. Újra egyedül maradtam. Duzzogva ültem le a földre, nem menekülök azt a gyávák szokták. Ránéztem a táskára, amiben az egész életem belefért, ott hagytam, ahol volt.
- Mi változott meg bennem? S a legfontosabb, miért hallgatok erre az idegenre?– tettem fel magamnak a kérdéseket  –  kezdek teljesen meghülyülni itt, na tessék még magamba is beszélek.
Ezeket a gondolatokat elűzve, úgy gondoltam csinálok valami hasznosat. Elővettem egy füzetet, hogy próbálgassam az írást, a nevemmel kezdem, mivel azaz a szó, amit segítség nélkül könnyedén tudok kanyarítani. Egy hold alak, még egy hold alak, viszont ennek a felső vonalát bekanyarítom, vissza a vonalhoz. Aztán még egy hold, és egy befelé kanyarított hold. Le is írtam Cece. Még egyszer neki akartam kezdeni, de kopogtattak az ajtón, talán egy égi jel, hogy semmi esélyem az írás terén.
- Gyere – adtam a tudtára az illetőnek, hogy jöjjön bátran.
- Etel vagyok. Nem zavarok ugye? – kérdezte tőlem, s zavarában a haját csavargatta.
- Dehogy, mi járatban?
- Csak unatkoztam – eldobta magát az ágyamon, az előbbi zavarának már nyoma sem volt. – nincs kedved velem sétálni, meg beszélgethetnék. Tudod ilyen csajos témákról.
- Mit csempésztek már be neked? Akkor hallottalak, így beszélni amikor azt a amerikai dvd-t  nézted meg, a szintén becsempészett filmvetítőn.
- Hányszor mondjam, laptop a nevem, nem filmvetítő.
- Jó akkor láptopp, nekem mindegy, de nem szabadna itt lennie.
- Laptop, nem „láptopp”. Semmi láp, mocsár vagy egyéb természeti képződmény. Megyünk akkor sétálni, mármint a te esetedben lebegni? – felnevettem, rengetegszer sütötte már el, de még mindig jól szórakozok rajta.
- Menjünk akkor sétálni, én meg lebegek melletted. – ekkor ő nevetett fel.
Kiértünk a kertbe, onnan elindultunk lefele az erdőbe. Igazán lehet, hogy lett volna mitől félnünk, de egyikünk se foglalkozott ezzel a ténnyel. Csak mentünk, élveztük a csendet, a fák által nyújtott nyugodtságot. Etellel sose voltam jóban igazán, de még is összehozott minket a számkivetettség. A többiekkel is csak ez tudott összehozni roppant ál dolog volt az egész, de alkalmazkodnunk kellett hozzá, és ha nehéz is bevallani, jól esik a társaság, még ha nem is vagyunk teljesen igaz barátok. Etellel kapcsolatban, viszont egy valami mindig is motoszkált a fejemben. Vajon miért van itt?
- Sose kérdeztem meg tőled, mindig is nagyo...
Ekkor a semmiből elénk ugrott a fekete alakokhoz hasonló „ember”, csak teljesen fehérben volt, és az arcát is lehetet látni, amiről vér cseppek folytak le. Borzalmas látvány volt. Egyenesen rám vetette magát, a körmeit a szívembe szúrta, akár a kés úgy fúródott belém.
A következő pillanatban, azt vettem észre, hogy Etel lerángatja rólam a fehér alakot, majd arrébb dobja, de olyan erővel, hogy rendesen elrepült. Hozzám szalad , de már nem bírtam sokáig. A szemeim lecsukódtak, és csak annyit éreztem, hogy repülök a sötétségbe, a nagy betűs semmibe.
Amikor legközelebb felkeltem, valahol nagyon máshol voltam és kissé fájt a mellkasom. Odaértem a fájóponthoz, de amikor hozzá értem, olyan fura volt, mintha nem is ...
Kipattant a szemem, felvillant előttem a fehér alak képe, hogy belém szúrta a körmét, Etel nagy ereje, ahogy arrébb dobta a-a-a gyilkosomat. MEGHALTAM, AZ ISTENIT, ÉN HALOTT VAGYOK. AKKOR MÉGIS HOL VAGYOK? 
Körül néztem, fehér szobának tűnt. Talán a mennybe vagyok? Nem hinném, inkább a pokolban lenne a helyem, annyit átkoztam a szüleim. Ekkor egy fehér-fekete hacukába öltözött alak lépett be, a falon át, ami mint egy óriás, kipukkaszthatatlan buborék nyílt, s záródott mögötte.  Megfordult, s  úgy vigyorgott rám, mintha legalább ismernénk egymást.
- Helló! Találd ki, hogy ki vagyok? – még bénább vigyor ült ki az arcára, amitől egyszerre nevettem és ordítoztam volna félelmemben.
- Ne hülyítsen már – hangom olyan távolinak, és erőtlennek hangzott, hogy konkrétan megijednék magamtól, ha nem vigyorogna ilyen eszelősen ez a pasi rám, ami jóval ijesztőbb, mint bármi amit eddig ismertem
- Én vagyok, a pokol királya, maga  az ördög – húzta ki magát, mintha ez akkor dicsőség lett volna.
- Na, még is csak a pokolba kerültem – nevettem el magam, és erőtlenül visszadőltem az ágyra.